2. Fejezet

Aspen Peterson
Testem minden procikája megfeszül, majd elernyed, minden egyes ostorcsapásnál. Két őr áll velem szemben. Mondhatni, ők a kínzóim. Karjaim a cella falához vannak erősítve, ami a véremmel van tarkítva. Elégedett vigyorral nézik, ahogyan alig látok a saját véremtől. Nem tudom hány korbács csapást kaptam csak a mai nap. Tizenhat után elfelejtettem számolni. A magasabbik férfi közelebb lép hozzám, lazán sétálgatni kezd előttem.
- Tehát azt mondod, még mindig nem jutott eszedbe semmi az ég világon arról, hogy miért történt az, ami történt?
Napotna tucatszor megkapom ezt a kérdést és kezdem unni. Baromira. Válaszul az arcába köpöm a nyálas véremet, amit összegyűjtöttem a számba. A férfi arca eltorzul, és a térdével egy határozott mozdulattal a gyomorszájamba rúg. Összerándulnék, és odakapnék a fájdalom miatt, de a kezeim ki vannak kötve.
- Mára ennyi volt - mondja a másik, és végighúzza ujjait a korbácson, ezzel letisztítva róla a vért. Egyszerre oldják ki a bilincsemet, emiatt pedig arccal a padlóra esem. Erőtlenek a lábaim, ha felakarnék állni nem sikerülne. Szerencsémre, vagy pechemre, nekem nem kell sétálnom, ugyanis a kínzók megragadják a karomat, és húzni kezdenek a cellám felé. Mindig így csinálják. Más cellában töltöm a szabad perceimet, és más fogdában szenvedtetnek. Hosszú folyosókon cincálnak végig, azután belöknek egy vastag fémajtón, kikötik a kezem, és ránk vágják az ajtót.
Ránk.
Rám és Primre.
Ez a Kapitólium egyik módszere, hátha egyikünk hamarabb megtörik. Kár, hogy egyikünk se tud semmit. Primet rendszerint nem viszik sehová. Elektrosokkot alkalmaznak, ahhoz pedig elég annyi, hogy bevizezik a testét, és áramot vezetnek bele. Nekem pedig végig kell néznem, a másik szobából, amit egy átlátszó plexi választ el ettől. Természetesen csak a másik oldalról látható át.
Prim nagyon megváltozott. Ha azt hittem a Viadal meg fogja változtatni, tévedtem. Mindvégig erős maradt, kitartott. Most meg... összetörött. A Kapitólium tönkretette.
Haja kuszán áll, arca beesett, talán sosem volt ilyen vékony. Szemei alatt hatalmas karikák húzódnak, és bűzlik. Csak úgy, mint jómagam. A válogatott kínzások között nem szerepel a kellemes fürdőzés, rózsaillatú tusfürdővel. De elég messze vagyunk egymástól, hogy ne érezzük egymás szagát, őt a cella másik végében helyezték el.
Bár, ha közelebb is lenne hozzám,akkor sem lennék rosszul, a figyelmet ugyanis a vizelet szaga teljesen eltereli. Néhanapján feltörlik a padlót - legtöbbször akkor, amikor elárasszák vizzel, hogy Prim vizes legyen - aztán ez elfolyik a lefolyóba. De attól még átható hugyszag van.
Prim szemei engem vizsgálnak. Szívesen megnyugtatnám, hogy minden rendben van velem, hogy próbáljon pihenni, és mire kinyitja a szemét addigra otthon lesz, mert ez csak egy rossz álom. Ha meg nem álom, akkor Glimmerék hamarosan kimenekítenek minket.
Ezt mondogatom neki azóta, mióta magunkhoz tértünk itt. Két hete reménykedünk, hogy megmentenek, hogy hazamehetünk, hogy vége lehet a szenvedésnek. De nem történt semmi, semmi jelet nem kaptunk a lázadóktól. Legalábbis, Snowék azt állítják vannak lázadók.
Senki nem mond semmit, maximális tudatlanságban szenvedünk.
- Aspen - suttigja rekedt hangon. Könnyei kibuggyannak. - Úgy félek. És fáj.
Ha tehetném oda mennék hozzá, de sajnos nem tehetem. Helyette inkább a plafont bámulom, és küldöm neki a pozitív energiákat.
- Mennyire bántottak? - kérdezi. Tudja,hogy azért vittek el, hogy korbácsoljanak. Elmondták neki, mielőtt elvittek, hogy ezzel is kínozzák őt.
- Nem annyira - felelem magabiztosan, de a hangom egy oktávval feljebb csúszik a szokásosnál.
- Kell, hogy legyen egy hely - kezdi Prim, én pedig ösztönösen mosolyra húzom az ajkaimat. Ez a dalunk, amit mindketten ismerünk. Néha szoktunk énekelni, hogy eltereljük egymás figyelmét néhány percre. A fájdalmat könnyebb így elviselni.
- Kell, hogy legyen egy hely - ismétlem, majd mindketten rákezdünk a dalra. Szint egyszerre. Egyikünknek sincsen jó hangja, sőt, normál körülmények között biztosan nem énekelnék, de Primet ez megnyugtatja.
Azt mondta, Katniss is mindig énekelt neki, ha félt. Katnissnek gyönyörű hangja volt- mondta akkor. Még a madarak is elhallgattak, pont úgy, ahogyan az apukájánál. Az apukájának is gyönyörű volt a hangja. 
Kell,hogy legyen egy hely
Ahol szebb a holnap
Kell, hogy legyen egy hely,
ahol vár egy új nap
Kell, hogy legyen egy hely,
hol nincs több bánat
Kell, hogy legyen egy hely,
Hol semmi sem fájhat.
De amíg nincs meg
Itt kell élned, akkor is
Ha szenvedsz....
Az utolsó sorokat magasabban énekeljük, mint az elsőket, és azoknak is kéne a leghangosabbnak lenni. De egyikünk sem tud suttogásnál erősebb hangot kipréselni, ezért magunk elé motyogva dalolunk.
Kell, hogy legyen egy hely
Hol összebújhatsz, szeretteiddel
Kell, hogy legyen wgy hely,
Hol minden tiszta már
Kell, hogy legyen,
Hol várnak rád
Kell,hogy legyen egy hely
Ahol a halál nem csap le rád
De amíg nincs meg,
itt kell élned
Akkor is ha szenvedsz....
Kinyújtom a kezemet, hátha elérem Primet. Ő is felém nyújtja a kezét.
Áthághatatlan a távolság.
*
A legrosszabb az egészben a tudatlanság. Nem mondanak semmit, vagy ha még is, azt is aljas, manipulatív módon teszik. Ez a két hét egyelő volt egy agymosással. Borsódzik a hátam,ha csak rá gondolok.
Néha hallom Finnick és Rambin sikolyait. Velünk ellentétben elég kompromitáló információkkal szolgálhat a Kapitóliumnak. Azt hiszem, a szomszédos cellába tették őket, szintén egy helyre. Rambint kínozzák a legtőbbet, legalábbis, az ő kiáltásait halljuk, ahigyan fájdalmában üvölt. Finnick rendszerint azt kiáltozza, hogy hagyják békén a húgát, különben nem áll jót magáért. Ezt nevetés kiséri. De Snow még mindig nem tud semmit, különben rég kinyírt volna minket. Vagy még sem?
Az első hét végén volt egy nagyobb áttörés, még mindig kiráz a hideg. Gale is velünk volt bebörtönözve. Mivel ő is erős, csak úgy mint Finnick, nem kockáztatták meg, hogy esetleg valahogyan kiszabaduljanak, ha egy helyre rakják őket. Más kérdés, hogy úgy se tudták vilna kivitelezni a lehetséges szökést. Gale végig minket bíztatott. Ő sem tudott semmit a lázadásról, úgy, ahogy mi sem, de valahogy vele nem volt elég elnéző Snow. Talán korábban is akadt összetűzése a Kapitóliummal, netán békeőrökkel, ami eljuthatott Snow fülébe. Meg hát, az sem volt semmi amit az arénában mondott, ország világ füle hallatára.
Egyik alkalomkor fèlholtra verték, majd kivonszolták a helységből. Mindkettőnket sokként ért, hogy a szemünk láttára ájult el, és vált magatehetetlenné Gale. A bátor Gale, aki az arénában sem adta fel, és aki már fellélegezhetett volna az Éhezők Viadala súlyától, hiszen már betöltötte a tizenkilencet,tavaly volt az utolsó Aratása, amit végig kellett csinálnia. Akkor a vadásztársa húgát - a kislányt,aki itt ül velem szemben - húzták, a lány pedig önként jelentkezett. Azt hitte ő lesz - egyszer megemlítette, hogy több mint negyvenszer szerepelt a neve. De nem ő volt. Peeta Mellarkot húzták, és ezzel elindult az elátkozott szerelmesek műsor a kapitóliumi lakosok számára, akik megvették, és együtt drukkoltak a tragikus sorsú, szerelmes tiniknek. De ott volt egy másik pár, akikkel nem számoltak. Glimmer Peterson, a nővérem, és Marvel Brooker borsot tört a kapitólium orra alá. Marvel öngyilkos lett az utolsó percekben, amikor visszavonták a szabályt, miszerint két bajnok lehet. A nővèrem összetört. Lefogadom, hogy Snow elnök miattuk találta ki a Harmadik Nagy Mészárlás szabályait: a bajnokok testvérei, rokonai közül választottak a Viadal hetvenötödik évfordulójakor. Amelyik körzetben nem volt a bajnoknak élő rokona, netán pont kiestek a korhatárból, akkor a 74. Éhezők Viadala Kiválasztottainak rokonai közül sorsoltak. Ha ők se. feleltek meg a felteleknek, akkor rendhagyó sorsolást tartottak. Tizenöt, és tizenkilenc éves között lévő gyerekek közül választottak. Így esett bele Gale is. Pech, én mondom.
Természetesen az önként jelentkezés is tilos volt.
Tizenhét évesen kellett volna jelentkeznem, addigra írtak ki az oktatóim, de a Nagy Mészárlás közbeszólt.
Ha tudom, hogy ennyire megviseli az ember idegrendszerét a Viadal, és ennyi fájdalommal jár, biztos nem ragaszkodom ennyire a részvételért.
Ilyen fiatalon meg pláne nem akartam volna részt venni, mindenki számára nyilvánvaló, minél idősebb egy Kiválasztott, annál többe sélye van a győzelemre.
Erre példa a Tizenegyedik Körzetből származó két kislány, akik azthiszem testvérek is voltak. A hetvennegyedik Viadalon Glimmer ölte meg a sötétbőrű, aprócska lányt, mìg a hetvenötödiken a futóhomok végzett vele. Gale megpróbált segíteni neki. Nem sikerült.

1. fejezet- Miattad

Az álom egy fura jelenség, nem lehet befolyásolni, legalábbis, nekem eddig nem sikerült. Még is, minden egyes pillanatban, amikor az ember azt hinné, nem lehet ennél rosszabb, az agyunk tetézi, és még szörnyűbb rémképeket idéz elő. Ugyanez a helyzet, ha valami jót álmodunk. Vágyunk rá, hogy igazzá váljon, szóval a jó álmok sem rosszabbak a rosszaknál.

Remélem az enyémek nem fognak megtörténni, az lenne a legnagyobb csalódás az életembe, ha teljesen megfosztanának azoktól a dolgoktól, amiket az álmomban is elvszenek.

Elsősorban itt Aspenre gondolok. Marvelt már elvették tőlem, de nekik ez sem volt elég, még több hiányt akartak kelteni bennem. Megölték a szerelmem, elrabolták az öcsémet, ezzel megfosztottak önmagamtól. Egész álló nap csak vegetálok, nem vagyok hajlandó enni, lassan két-három hete, ezért infúzión keresztül nyomnak belém mindenféle szereket, hogy ne száradjak ki, ugyanis inni sem vagyok hajlandó.

Minek éljek, ha az öcsém Snow markában van? Jól gondoltam, hogy valami ütőset akar, hogy igazán megfélemlítsen engem. A testi sebek begyógyulnak, de ha megöli Aspent örökké sérült maradok. Marvel nem jött, nagyon régóta.

Miután kilépett a Kapitóliumi szobám ajtaján, azt suttogva, „soha”, fel sem keresett. Hiába hívtam, hiába sóhajtoztam, vágytam rá, ide se tolta a képét.

Ha azt mondom csalódott vagyok, vagy össze  vagyi törve az tenxhe kifejezés.

Teljesen szét vagyok csúszva, árnyéka vagyok önmagamnak, és ezzel felírhatok egy jabb Glimmert a vége láthatatlan sor végére.

Régi Glimmer.

Új Glimmer.

Köztes Állapotban Lévő.

Darabokra hullott.

Az elmúlt két hét abból állt, hogy az orvosok megpróbálnak rámtukmálni egy kis kaját, legaláabb, hogy annyira rendbe jöjjek, hogy ne keljen infúziós tasakot magammal húznom.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem próbálkoztam kivenni a karomból, de amikor elviselhetetlen fájdalmat érzek, mindig meghátrálok.

Gyáva féreg vagyok.

Úgy érzem képtelen vagyok még több fájdalmat elviselnem, képtelen vagyok arra, hogy még valamit megtegyek. A kisujjam mozdítása is komoly

koncentrációt vesz igénybe.  Pumpálhatnak belém akármilyen csodalöttyöt a kanülőmön keresztül, érzéstelenítőt, vagy akármit: akkor sem tudnak megfosztani a fájdalom valódi okától. A szívemen n hatalmas lyukak képződtek, mondhatni csak abból áll. Megmarkolom, a takarom szélét, gyorsan a párnába fúrom a fejemet, hogy belefojtsak egy feltörekvő sikolyt. Teljességgel bizonyos vagyok a tényben, hogy megbolondultam. Három napja jöttem rá erre a dologra, amikor ok nélkül felordítottam, mellkasomra tapasztottam a kezemet, és a falnak döntöttem a fejemet. Annyira bepánikoztak a Tizenharmadik Körzet orvosai, hogy azonnal benyugtatóztak, és leszíjaztak az ágyra.  Ezért vagyok most itt. Már egész jól hozzá szoktam, mondhatni otthonosan mozgok ebbe a gyógyító börtönben, amit magamban Őrültek kórtermének neveztem el. Nem alaptalan a dolog. Van egy jajgató társam, akivel néha napján közösen akadunk ki, ő nem más, mint Annie Cresta. Annie teljesen kifordult önmagából, és befordult önmagába, miután megtudta, hogy szívszerelme, Finnick is a Kapitóliumban raboskodik. Ez annyit jelent, hogy nyoma sincs a dilis, melegszívű és jókedélyű lánynak, kaptunk helyette egy őrült, hűvös és csendes lányt.  Annie nem szólt egy szót sem, Finnick elvesztése után,csupán sikítozott, mind ébren, mind pedig álmában. Rá a nyugtatók sem hatottak, az altatók bezárták a rémálmaiba, nem tudott elmenekülni az őt üldöző rémségektől, ennek pedig az lesz az eredménye, hogy megállás nélkül kiabálja Finnick nevét. Este. Amikor én aludnék.  De persze, tekintettel vagyok rá.  Jó ideje nem vagyok hajlandó bevenni az altatóimat, mindig a tenyerembe zárom őket, amikor a számhoz emelem a kezem. Csodálatosan feltűnően csinálom, még sem tűnik fel senkinek. Onnan gondolom, mert ha észrevették volna, akkor azt is nyomnának belém, mesterségesen, egy csövön keresztül.

Eddig esténként céltalanul bóklásztam, és csavargattam a csuklómra erősített karperecet, amin a beszámíthatatlanságom jeleként értelmeztek azt. Szerintem csak egy fehér gumipánt. Ez az egyetlen dolog dobta fel unalmas napjaimat. Amikor este, amikor mindenki alszik - leszámítva az őröket -,hallhattam lábaim kopogását a hideg betonpadlón. Semmi más. De most, ez a megnyugtató dolog is kezd kiveszni az életemből, pedig csak három napot voltam lekötözve. Ezalatt mondjuk legalább tízszer meghibbantam.  Johanna egyszer sem jött meglátogatni, mióta ő közölte a szörnyű hírt - miszerint Aspent Snow tartja a markában - messzire elkerül. A dolog úgy történt, hogy miután Johanna kitálalt, nekiugrottam, hogy hazudik. Hogy miért nem mondja el az igazat. Persze Johannát sem kellett félteni, és mivel sokkal erősebb nálam, egy határozott mozdulattal a földre terített, ahonnan nem akaróztam felállni. Csak sírtam. <br> Itt lenne az ideje bocsánatot kérnem tőle, de valahogy nem vitt rá a lélek, most pedig esélyem sem lenne. A karom, és a lábam is le van kötve, néha megpróbálkozok kiszabadulni, de aztán feladom. Nem megy. Haymitch tájékoztatott arról, hogy már most több halálos áldozattal járt a lázadás, amihez a szikrát én robbantottam ki. Többek között az anyám, az apám is emiatt halt meg, de ők nem nemes ügy érdekében, csupán az én hibám miatt. Minden miattam van. Aki ténylegesen a forradalom miatt halt meg, az Seneca Crane, az egyik Játékmester. Senatus és Plutarch időben ki tudott jutni a Kiképzőközpontból, Seneca viszont nem volt ilyen szerencsés. Snow emberei elfogták, amikor a légpárnáshoz igyekezett. Teljességgel bizonyos, hogy megölték. Vagyis, előbb megkínozták, és csak utána ölték meg. Az arénába két légpárnás szállt, egy a lázadóktól, egy a Kapitóliumtól. Versengtek, ki menekítheti, illetve rabolhatja el Aspent. Végül a kapitóliumi gép nyert. Mindig a gonosz nyer. Ez nem egy tündérmese, ahol a rossz elnyeri méltó büntetését.  Akkor már én is rég halott lennék, mert egykor én is a könyörtelenségükről híres Hivatásos Kiválasztottakhoz tartoztam - és még büszke is voltam rá. Ó, de még mennyire! Akkoriban csak a tankönyvekből, és elbeszélésekből ismertem a Viadalt, a vele járó dolgokat. De melyik Hivatásos vállalná fel, hogy az arénában lévő dolgok teljesen tönkretették? Nagy valószínüséggel egyik sem, ezért vágtam bele olyan bátran az edzésekbe, és ezért jelentkeztem azon a bizonyos sorsdöntő napon. Mindig megfordul a fejemben, az  a „mi lett volna ha...” gondolat. Persze ezer meg ezer féle képpen tudnám befejezni, de kényszerítem magam, hogy ne csináljam. Annie felordít mellettem, Finnicket hívja. Valósziínű, hogy álmodik, mert olyankor fúrja bele a fejét a párnába ilyen keservesen. Annie rendes lány. Kár, hogy teljesen zakkant.  Csak úgy, mint szerény személyem.  Ha jól gondolom - már pedig jól gondolom-, Annie nem ejtett ki egy árva szót sem a száján, viszont most határozottan ki lehett venni a sikítások között Finnick nevét. Ami ugyebár egy szó. Hm. Jól haladunk.  - Annie - préselem ki az ajkaim között. Inkább hasonlít sóhajra, mint megszólításra. - Annie! - mondom kicsit erősebben. - Annie, hagyd már abba ezt az őrült visítást, kérlek. Megbolondulok tőle! - kiáltom megsemmisítően. Ez nem én vagyok, az őrültség, a fájdalom és a kétségbeesés mondatja ezt velem. Már most érzem a bűntudatot, de még mindig komolyan gondolom, amit mondtam. Rám emeli riadt őzike szemeit - nem viccelek, szemei tényleg olyanok, mintha egy riadt őz nézne rám, leszámítva a szeme színét. Olyan páratlan káromkodásokat szór felém, hogy meghökkenek. Tényleg haladunk.  Elmosolyodok, és bocsánatot kérek a viselkedésemért.  Próbálok elaludni, de ezekkel a szíjakkal a karomon képtelenség. Aztán arra gondolok, hogy Finnicknek, Aspennek, Primnek és Gale-nek még rosszabb. Ó, Finnickről jut eszembe. Olyan találgatások láttak napvilágot, hogy a jószívű, kockacukros fiú végig segített a Kapitóliumiaknak. Hogy ki volt az, aki ezt kitalálta, azt nem tudom, viszont azt, hogy hogyan terjedt a hír, azt annál inkább. Mivel Finnick mindig is a Kapitólium üdvökéje, kedvence volt, örömmel nyújtott… szolgáltatásokat a kapitóliumi nőknek, nem volt nehéu rávenni, hogy támogassa az elnököt. Ez a másik oka, hogy Annie ki van bukva. Én sem örülnék neki, ha a kedvesemről ilyenket mondanának. Apropó kedvesem. Nem tudom, hogy Marvel mikor szándékozza idetolni a képét, de ajánlom neki, hogy siessen, mert ha itt lesz, nem állok jót magamért! Nagyon csúnyán le fogom szidni. Az ajtó nyílik, és megpillantok egy kicsiny alakot. Azonnal felismerem. Johanna. Nem szólalok meg, durcásan méregetem, egészen addig, amíg le nem ül az ágyam mellett elhelyezett székre. Annie mintha észre se venné a vendégünket, tovább itatja az egereket. - Mit akarsz? - kérdezem rekedten. - Ha azt hiszed azért jöttem, hogy a bocsánatodat kérjem, tévedsz - jelenti ki. - Nem én tehetek arról, hogy ezek a balfácánok nem tudták kimenekíteni az öcsédet, ráadásul Finnicket is elvitték - sóhajtja. Más szájából úgy hangzana ez az egész, mintha panaszkodna, de Johanna más. Ő ezeket kijelenti, nem pedig magyarázkodik. - Csupán én voltam az, aki elmondta neked a szörnyű hírt. Ezért haragszol rám. - Befejezted? - nyögöm. Igaza van, tényleg ezért vagyok dühös, de... Ja várjunk, nincs is de. Ennyi, ezért vagyok mèrges, de nem kifejezetten Johanna ellen irányul a haragom, hanem a világ ellen. Megrázza a fejét. - Ó, még csak most kezdtem - húzódik mosolyra a szája. - Az elnök látni akar. Kiszalad a vér az arcomból, ahogyan Snowra gondolok. Milyen más elnök akarna velem találkozni? - Nyugodj meg, nem ő - mondja. - A Tizenharmadik elnöke, meg a Játékmesterek. Senatus meg Plutarch - magyarázza. Ez érdekes. - Akkor...? -kezdem. - Én tájékoztattalak, hamarosan jönnek az orvosok, akik kikötnek. Azután kapsz egy másik ruhát, mert lefogadom, hogy ebből a kórházi lepelből kint vana feneked. Olyan hangosan nevet fel, hogy még Annie is felkapja a fejét. Való igaz, a köntösöm hátulról nem takar valami jól, de ez azért túlzás. - Visszajövök érted. Azzal kimegy. Johanna nem hazudott, távozása után néhány perccel meg is jön a nővér, aki eddig csak enni hozott. Most az egyszer valami értelmes dolgot is tesz. Kioldozza a karjaimat, a lábaimat, végül a derekamon lévő szíjjat is eltávolítja. Szigorúan meghagyja, hogy maradjak nyugton, amíg nem jön valaki. Valaki. Ezen kattog az agyam egészen addig amíg nem nyílik az ajtó, és be nem lép rajta egy férfi és egy nő. Ösztönösen az arcom elé kapom a kezemet, a döbbenetet, ami kiül az arcomra, nem lehet szavakba önteni. Felpattanok, és Antonius nyakába vetem magamat. Szorosan átkarol, én pedig belélegzem az illatát. Végre nem az a gusztustalan fertőtlenítő szag, ami itt terjeng. Eltol magától, és a szemembe néz. - Készen állsz, hogy újra kicsinosítsalak? - kèrdezi. Könnyeimmel küszködve bólintok. Meg voltam győződve róla, hogy Antoniust kivégezték, miutan megtörtènt az a bizonyos dolog az interjún. Amikor Prim, Gale, Aspen és Celeste ruhája izzani kezdett, és egy felirat vált világossá a Kiválasztottak mögött. Ezekszerint el tudott menekülni. Miért nem szólt senki, hogy itt van? Miket titkolnak még elöttem? - Persze - bólintok hosszas hallgatás után. Rá nézek a mellette álló nőre. Egyáltalán nem ismerős. - Glimmer, ő itt Fulvia Cardrew. Fulvia, ő pedig itt, Glimmer Peterson - mutat be minket egymásnak. - Üdv - mondja széles mosollyal Fulia. Biccentek, és kérdőn Antonionra nézek. - Az előkészítőcsapator kivégezték, engem tudtak csak kimenekíteni. Fulvia régóta kapcsolatban áll a Tizenharmadik Körzettel, Plutarch-kal, Senatus-szal, és Senecaval együtt beépített emberek voltak. De nem ez a lényeg - mosolyog sejtelmesen. Kivezetnek a szobából, és miközben sétálok, azon vagyok, hogy lejebb húzzam a rövid kórházi köntösöm. Kellett Johannának megszólalnia! Most úgy érzem, hogy a falak mögül is engem néznek. Hosszú folyósó, jobbra, acél ajtó, be rajta, tágas szoba. Ez az egyetlen helység, ahová engedéllyel lépek be, leszámítva persze a kórtermet. Leültetnek egy széles asztalhoz. Fulvia kifésüli a hajamat, szépen kifesti a szememet. - Miért szükséges ez? - kérdezem értetlenül. - Felvesszük, ahogyan találkozol az elnök asszonnyal - feleli Antonion. - Értenem kellene ebből bármit is? - Antonion válasz nélkül hagyja.  Fulvia elkészítette a sminkemet. Egy tükör elé terelnek, hogy megnézzem a végeredményt. Sminkem láthatatlan, olyan, mintha nem is csináltak volna velem semmit. Olyan vagyok, mint a Régi Glimmer, amikor formában van. Hiába kérdezek bármit, nem válaszolnak semmire, továbbra is titokzatoskodnak. Szürke kezeslábast adnak rám, azután pedig felmegyünk a több száz lift egyikével a negyedik szintre. - Ez itt a Tanácsterem - bök Fulvia a harmadik ajtóra, amit a liftből kilépve megpillantok. Egy nagy T betű áll rajta, nem szám, mint a többin. Antonion kinyitja, és előreengedi Fulviát. - Gyerünk, sok sikert! - suttogja, ès befelé int. Belépek, és hallom, ahogyan becsukódik mögöttem az ajtó. Ösztönösen is megfordulok, hogy megbizonyosodjak arról, nem csalt a fülem. Antonion nem jön velem. Szuper. A teremben egy hosszú asztal helyezkedik el, ugyanolyan szürke és nyomott, mint a kórház helysége. Az szemközti falon egy hatalmas kivetítő, amiben meglátom a tükörképem. Az asztal végén három szék, a székeken három alak foglal helyet. Egy nagyon alacsony, sötét, rövidhajú nő, és a két Főjátékmester, Plutarch Heavensbe és Senatus Crane. Utóbbi ördögi mosolyra húzza ajkait, jeges, kék tekintetével szinte átlát rajtam. Plutarch kedvesen mér végig, míg a nő arcából semmit sem tudok kiolvasni. Plutarch feláll a székből, és lassú léptekkel odasétál hozzám. Végig a középpen ülő asszonyon tartom a szememet. Körülbelül negyven éves lehet, haja kis tüskékbe meredezik az égnek, olyan sötét, mint az éjszaka. Csak úgy, mint a szeme. A szeme egyszerűen fogvatart, és nem ereszt. Kiráz tőle a hideg. - Üdvözlöm Glimmer. Nagyon örülök, hogy végre olyan állapotban vagy, hogy tudjunk kommunikálni - barátságosan megveregeti a vállamat, de mintha ott se lenne, továbbra is az nőt nézem. Plutarch mintha észrevenné, hogy bámulom, bemutat minket. - Glimmer Peterson, ő itt Nora Underhand elnökasszony, a Tizenharmadik Körzet vezetője. Nora Underhand elnökasszony feláll, lassan, minden mozdulatát megfontoltan feláll, és odajön hozzám. Ugyanolyan szürke kezeslábast visel, mint én, annyi különbséggel, hogy az övében van egy fekete sáv a mellkasán, ami megkülönbözteti az átlag polgároktól. A százhetvenegy centiméteremmel igencsak magasnak számítok, így Underhand nagyon eltörpül mellettem. Maximum százötven centi lehet, de azt is épphogy eléri. Igencsak zavaró, főleg, hogy azóta se tudtam elszakítani a tekintetéből az enyémet. Sosem láttam ilyen sötét szempárt. - Üdvözlöm, Miss Peterson, örülök, hogy végre találkozhattunk. Senatus és Plutarch sok jót mesélt önről, és azt kell mondjam, meglepett, hogy ilyen sokáig tartott regeneralódnia - kezdi lassan. Hangja nyugodt. Elengedem a fülem mellett a megjegyzést, ajkaimba harapok, hogy tűrtőztessem magamat. Csak bólintok. - A feladatunk a következő lenne - folytatja, aztán mintha csak most jutna eszébe, hirtelen témát vált. - Kérem üljön le hozzá. Helyet foglalok az asztal közelebbi végéhez, ő pedig visszasétál Senatushoz, Plutarch pedig követi. Fulvia pedig mellém lép. - Kérem távozzon! - int neki Senatus. Fulvia ide-oda kapkodja a szemét, látszik rajta, hogy nem akar menni. - Úgy értettem, még ma, ha lehetséges! - kiált rá hirtelen, amitől Fulvia megugrik, és kiviharzik a szobából. - Sok mindenről kell beszélnünk - mondja Underhand. - Először is, arról, hogy ön tudta nélkül segítette a forradalom ügyét, minden olyan megmozdulásával, amivel nem engedelmeskedett az elnöknek. És ezt köszönjük. Igazán nagy bátorságra vall. Ismét csak bólintok. - A dolgunk a következő lesz. Ön volt a mi szikránk, ami felszította a tüzet az emberek szívében. De most önnek kell lennie a tűznek, ami lángra lobbanthatja az egész Kapitóliumot. Elvállalná ezt a nemes feladatot? Pillanatok játszódnak le a fejemben, nem látom tovább őket fél másodpercnél tovább. Ahogyan anyámat és apámat kivégezték, ahogyan Marvel meghalt, ahogyan megöltem Katnisst, Aspent Kiválasztották, megölte Celestet. A rengeteg gyerek, aki meghalt. A rengeteg bajnok, akinek eladták a testét. A rengeteg bajnok, megölték a családját. Az emberek, akik éheznek. Az emberek, akik félnek. Az emberek, akik egyik napról a másikra élnek, akik elnyomásban tengetik keserves napjaikat. Akik félnek. Akik most összefognak. Akiknek most van egy esélyük. Akikben ott bujkál a remény. Reményt adtam nekik, felszítottam a tüzet. Erőt adtam nekik, hogy tehessenek valamit, hogy ne törődjenek bele Snow kegyetlen zsarnokságába. Én vagyok a szikra - gondolom, majd hangosan is kimondom: - Én vagyok a szikra

 

 

 

21. fejezet

Megbabonázva állunk a televízió előtt Johannával és Finnick-kel. Jobban mondva, nem is tévé előtt állunk, hanem egy hatalmas kivetítő mellett, a Kapitólium zsúfolásig telt utcáin. Megengedték, hogy (idézem) levegőzzünk egy kicsit, hiszen (idézem) ebben a stresszes helyzetben fojtogatónak tarthatjuk a korlátokat, és a falakat amik mögé zárva vagyunk.
Nem is bánom egy picit sem, hogy kijöhettünk a szabadba, akkor sem,ha ez csak egy betondzsungel és az utolsó fa is több mérföldre van innen.
Amint "szabadjára engedtek" minket, egyből elkezdetett kitisztulni a fejem, egy pillanatra megfelejtkeztem Aspenről, a közelgő borzalmakról, a mészárlásról.
Tényleg csak egy pillanatra, mert nem léptünk kettőt, három nő lépdelt felénk, nagyon, nagyon, nagyon magas sarkú cipőbe, nadrágkosztümbe. Mindkettejüknek sárga; zöld mintákkal. Korall színű ajkaikkal csücsörítve indulnak meg felénk.
- Jaj, Finnick - cuppantott egy hatalmas puszit a fiú arcára az egyik, akinek legalább három centi méter hosszú szempillája van. Finnick kelletlenül mosolygott, és megvárta, amíg a hölgyek egyenként fotózkodtak vele. Még tőlem is kértek autogramot, Johannánál azonban nem mertek próbálkozni, mert olyan szép szavakkal illette őket, hogy még én is megijedtem, pedig nekem semmi okom félnie Johannától.
Miután a libuskák arrébb tipegtek, mi is megindultunk, javarészt a tömeggel sodródtunk, és próbáltuk nem felhívni magunkra a figyelmet.
Díszesebbnél díszesebb ruhákat, és házakat láttunk, érdekesebbnél érdekesebb frizurákat, és furábbnál furább kiegészítőket. Nem tudtam eldönteni, hogy a fejen hordozható virágcserép, benne egy szál petúniával, vagy esetleg a hal formájú cipő a rondább, és betegesebb.
Komolyan viaskodtam vele.
Johanna egyértelműen a virágra voksolt, Finnick pedig - csak, hogy ellen tudjon mondani Johannának - a halcipőre. Jó magam tartózkodtam.
Körülbelül harminc méterenként ki van rakva a még élő Kiválasztottak arcképe, mellettük kisebbe a mentoruk képe, és elérhetősége. Rengeteg hirdetőoszlopról köszönt vissza rám Aspen arca, és láttam saját magamat is.
Egy esélyesség generátor szerint, ami egy kör alakú tér közepén helyezkedett el, Aspen az ötödik helyet érheti el a Viadalon, Rambin a másodikat, Gale pedig a negyediket. Ezt a jelenlegi állás szerint.
Reflexből megnyomtam a karomra erősített KAE-t, és megpillantottam Aspen hologramos arcmását. Épp sétáltak a többiekkel. Mivel nem láttam esélyét annak, hogy valami gond történne, kinyomtam.
Abban a pillanatban a tömeg meglódult, testek között vergődve jutottunk el idáig. Ehhez a kivetítőhöz gyűlt minden ember, mert szerintük valami érdekes fog történni.
Èn meg hiszek nekik, mert még is csak kapitóliumiak.
- Mire várunk? - kérdezem Finnick-től.
- Erre  - biccent a hatalmas képernyő felé. Hangos kattanással bekapcsolódik, és megjelenik rajta Aspen, Rambin, Gale és Prim.
Mindegyikük arcán végigviszik a kamerát, a tömeg felváltva ujjong, amikor meglátják a kedvencüket. Némán állnak, egymást bámulják, mindegyikük arcán félelem, és bizonytalanság tükröződik.
- És mi lesz velünk, ha mindketten meghaltak? - töri meg a csendet Prim, vékony hangon szólal meg.
Mindannyian gondolkodóba esnek, de Gale válaszol elsőként.
- Akkor valószínűleg az nyer, aki a leggyorsabban reagál.
Meglep a fiú válasza, de nem tudom elítélni. Mindenki haza szeretne jutni az arénából. Némán várakoznak.
- Induljunk! - adja ki az utasítást Aspen, és indulásra készen megfordul. Habozik, és újra a többiek felé néz. - Srácok. Bárhogy is alakul a mai nap... sajnálom. Ebből nem fogunk mindannyian kimászni, de remélem, hogy az egyikünk lesz a bajnok.
Elmosolyodom, önkéntelenül. Mennyit változott az én öcsém! Ez a kijelentése irigylésre méltó, hihetetlen, bölcs és lenyűgöző volt. Johanna felhorkan, Finnick megszorítja a karomat. A tömeg "húúú"-zni kezd. Néhány érzelmes pillanat után megindulnak.
Idegességembe rágni kezdem a körmöm, és le nem veszem a szememet a kivetítőről. Minden szem a Kiválasztottakat nézi most, egész Panemben.
Nem tudok róla, hogy volt-e eddig olyan, hogy ilyen nagy létszámú szövetség maradt volna a Viadal végére - mert nagy valószínűséggel ma vége lesz, ha hihetek az öcsém szavainak, egy Kiválasztott már pedig tudja, mikor jön el a Viadal vége - leszámítva persze a Hivatásosakat. Igazából, az öcsém Hivatásos, hiszen régtől fogva készül a megmérettetésre, de egyszerűen leszoktam erről a jelzőről; Rambin pedig sosem viselkedett úgy, mint egy Hivatásos Kiválasztott.
Kicsit félre voltam tájékoztatva erről a fogalomról.
Eddig azt hittem azok a Hivatásosak, akik érzelemmentesek, kegyetlenek, és bajnoknak születnek. De most valahogy inkább a gonosz kategóriába sorolnám őket. Ők azok, akiktől mindenki kezdettől fogva retteg, ők azok, akik megkeserítik a másik életét az arénában. Vagyis, nem, az utóbbi a Játékmesterekre igaz.
Ezért lehet az, hogy nem tudok az én végtelenül kedves, de még is gyilkos és szívtelen öcsémre Hivatásosként tekinteni. Hogyan fér meg egy ember jellemzésében egy helyen a szívtelen és a kedves szó? Jó kérdés, ezen majd később elrágódom.
Egyesével átugrálnak a futóhomokon, gyorsan Johanna keze felé kapok.
- Könyörgöm, szedd már össze magadat! - pirít rám.
- Johanna, kérlek. Mi most épp feszülten figyelünk - mondja nevetve Finnick, de azért látszik rajta, hogy tényleg koncentrál. Rambint nézi, és kis mosolyfélére húzza a szája sarkát.
- Büszke vagy rá? - kérdezem lágy hangon. Fejemet Finnick felé fordítom, amíg várom a válaszát.
- Mi az, hogy! - álmélkodik. A képernyőn közbe izgalmas változások történtek. Egy hatalmas üveg (?) fal húzódott fel a földből elzárva az összes menekülési útvonalat.
- Azt hiszem, a túlerő nem szép dolog - jelenik meg Pszihé, Darrel.
- Szerintem pont egyenlő az állás. Azt a kettőt gyerekjáték lesz elintézni, nem gondolod? - somolyog a fiú. Összepréselem az ajkamat, és belülről harapdálni kezdem a számat. Idekint limuzinok kezdenek gyülekezni, valószínűleg értünk jöttek, de én nem fogok innen elmenni, amíg nem avatják bajnokká az öcsémet. - Ne felejtsd el, hogy én öltem meg Celestet! - Aspen hangja késként szeli a feszült levegőt. Abban a pillanatban, ahogy kimondja, három dolog történik egyszerre: Pszihé és Darrel Aspen felé fordítja vészjóslóan dühös tekintetét, a gyomrom liftezik, és Rambin elhajítja a szigonyát, ami Darrelbe fúródik.
Egy pillanattal később hallani az ágyút, ami a halálát jelzi.
Verekedni kezdenek, Pszihé először a fegyvertelen Rambint pécézi ki magának, de Gale hárítja a támadást, amit az ágyéka bán. És a halántéka, ugyanis hamarosan megérzi Pszihé baltájának nyelét.
Felnyögök, szívem úgy kalapál, majd' kiesik a bordáim mögül. Fülemben doboló vértől nem hallom rendesen a tömeg skandálását. Hamarosan megpillanthatjuk, hogy Rambin remekül teljesít tornagyakorlatokból, ugyanis egy tökéletes tigris bukfenccel terem Pszihé előtt, készen arra, hogy leszúrja. De Pszihé a kardjával - esküszöm, nem láttam, hogy eddig is nála volt - eltéríti a támadást. Hadakozni kezdenek, őket mutatja a kamera, de közben egy kisebb képben bevágják Aspent amint Primnek adja az utasításokat. A lány Gale-hez szalad, az öcsém pedig a markában tartott késsel a harcoló lányokhoz fut.
Megáll, céloz, és a penge Pszihé tarkójába fúródva végzi.
Ágyú dörren.
Mind tudjuk, mi következik most.
Szívem nagyon hevesen kezd verni, talán jobban, mintha én lennék odabent. Mert ott bent csak meghalhatok, itt viszont élnem kell a fájdalommal, ha Aspen meghal.
Közelítenek egymáshoz, mindannyian lassan, kimérten mozognak. Aspen fegyvertelenül áll néhány másodpercig, majd előkapja a sarlóját. Szám szélét kezdem rágni, akkora a feszültség, hogy mindenki visszafojtja a lélegzetét is. Belekapaszkodom Finnick karjába, Johannába meg se próbálok.
És ekkor történik valami. 
- Hát ennyien maradtunk - szólal meg Rambin.
- Úgy tűnik - mondja Gale. - De csak egyikünk nyerhet.
Ösztönösen is a szemem elé kapom a kezemet, és várom mikor hallom meg az öcsém halálát jelző ágyút.
- Hát én ilyen áron nem akarok bajnok lenni! - kiált Aspen, és ledobja a sarlót. - Öljetek meg, tessék. Éljetek csak ti úgy, hogy megöltetek!
- Mi lesz, ha nem csinálunk semmit? Hm? - kérdezi Gale. - Ránk szabadítanak valami mutánst. Valakinek nyernie kell, a többi így is úgy is meghal.
- De nem mindegy hogyan - mondja Rambin. Elgondolkodok, és reménykedem. - És ki által.
Pont akkor veszem le a kezemet a szemem elől, amikor hátra hajítja a szigonyát. Csodálkozva nézünk össze Finnick-kel, mindkettőnk szája hatalmas mosolyra húzódik, kevés kell ahhoz, hogy ne ugorjunk egymás nyakába.
A tömeg azonban nem olyan boldog, mint mi. Kiáltások hallatszódnak, testek csapódnak nekem, nekilökve Johannának. Johanna durván elkiabálja magát, de ezúttal senkit sem hat meg.
Több száz kapitóliumi ember ökle emelkedik egyszerre a levegőbe, azt skandálva, hogy ők nem ezért fizettek. És, hogy vért akarnak látni.
Amint Gale is ledobja a fegyverét, mindenki őrjöngeni kezd, az amúgy békés lakosság a kivetítő felé ront, mintha le akarná rombolni. Fellök egy kövér bácsi. A földre taszítva próbálkozom elkerülni a megtaposni készülő cipőtalpakat. Sikertelenül, mert egy így is a gyomromba tipor, egy pedig a vállamon teszteli a magas sarkú cipője szúróképességét.
- Johanna! Finnick! - kiáltom, de a tömeg elsodorja őket tőlem.
- Glimmer! - hallom a nevemet, azt hiszem Johanna szólít.
- Johanna! - kiabál Finnick. Feltápászkodom, de pár perc múlva újra a földön találom magam. Szaggatottan veszem a levegőt, igyekszem nem törődni a lábakkal, amik folyamatosan nekem ütköznek.
Egy kéz felránt, erős, titkon azt remélem Finnick az, de amikor meglátom a fekete öltönyös embert sikítás hagyja el a számat. Reflexből fordulok meg, és futni kezdenék, de ez a megvadult embereken keresztül nem megy úgy, ahogyan tervezem. Feltűnik másik két öltönyös is, és rángatni kezdenek, amikor nem engedelmeskedem nekik.
Nem adom könnyen magamat. Az egyiket ágyékon térdelem, a másiknak lekarmolom az arcát. A harmadik viszont ott terem, hátra csavarja a kezemet, és lefog. Senkinek sem tűnik fel az, hogy elrabolnak.
Egy sötétített ablakos limuzin felé vonszolnak, igyekszem kiszabadítani magamat, de most már megint ketten fognak, egy pedig kinyitja az ajtót.
- Eresszenek - préselem a fogam között, és utolsó erőfeszítésemmel elrúgom magam a kocsi oldaláról, hátha hátra esünk. Ez nem jött össze, csak azt értem el vele, hogy az egyik - kopasz, barna bőrű, hófehér fogsorú - pasi lekever egy hatalmas pofont. Vérezni kezd a szám, ezt a vért összegyűjtöm, és beleköpöm az ember pofájába.
- Glimmer Peterson, kérem - szólít meg egy nagyon ismerős hang. Mivel a szép szóra sem hallgatok, folytatja. - Injekciózzák be!
Felkapom a fejemet, de már érzem is, ahogyan a tű belém fúródik, és megszűnnek az ingerek, a hangok, és megszűnik létezni az élni akarás. Nem küzdők tovább ellenük, egyszerűen nem látom értelmét. Hagyom, hogy egyszerűen benyomjanak a hátsó ülésre.
Kudarcot vallottam.
Aspen minden bizonnyal meghalt, talán a többieket is kivégzik. Johanna és Finnick is pórul fog járni, csak úgy, ahogyan Annie is.
Az arcom meleg lesz a langyos könnyektől, de nem mozdul a kezem, hogy letöröljem, akárhogy akarom.
Elautókázgatunk egy darabig. Valahol, valamennyi idő múlva, valamiért kivesznek a limuzinból.
Első tippem az, hogy most fognak Snow elnök elé vezetni, hogy első sorból nézhesse végig a kivégzésem. De amikor légpárnásra szállunk, lüktetni kezd a mellkasom. A gyomrom borsó méretűre zsugorodik.
Ez a legnagyobb reakció, amit kivált belőlem ez a lopakodó repülő. Nem tudom mi volt abban az injekcióban, de az biztos, hogy hatásos. Nem ellenkezem, teszem, amit mondanak, vagyis, inkább visznek amerre mondják, mert teljesen elhagytam magam.
Valameddig utazunk, valamerre. Nem igazán érzékelem az idő múlását, sem azt, hogy mik tört körülöttem. Csak a gyomromban lüktető fájdalomra tudok gondolni, ami most kezdett el egyre jobban érződni.
Az öltönyös férfiak mellett feltűnik egy másik is, aki elképesztően ismerős valahonnan, de nem jut eszembe honnan. Megpróbál beszélni velem, de miután megmondják neki, hogy benyugtatóztak, abbahagyja a kérdezősködést.
Lehunyom a szememet.
Egy nyirkos helységben ébredek, mindenféle műszerrel körülvéve. Agyam kótyagos, fogalmam sincs, hogy mi is történt az elmúlt időben. Amikor meglátom, hogy a karom az ágyamhoz van szíjazva, úrrá lesz rajtam a pánik. Hangosan, és gyorsan kapkodom a levegőt, amitől a mellettem lévő monitor egyre gyorsabban kezd pityegni. Le akarom tépni, de nem sikerül. Az ajtó kicsapódik, és egy nővér ront be, a kezében csiptetős jegyzettartóval.
- Miss. Peterson, nyugodjon meg! - mondja. Leteszi a mellettem lévő kis éjjeli szekrényre a jegyzettartót, és a kezét a karomra téve csitítani kezd. Lassan, de hallgatok rá. Szívverésem egyenletes lesz, és ezt a monitor is felveszi.
Végül egy hatalmas sóhaj hagyja el a számat, és ismét lehunyom a szememet. De mielőtt belém fecskendezne valamit, fel tudom tenni a kérdésemet.
- Hol vagyok?
Elmosolyodik, és megsimítja az arcomat.
- Hamarosan mindent meg fog tudni - ezzel benyomja a karomba az injekciót, és kimegy.
Amikor legközelebb felébredek, sokan vannak körülöttem. Fáj az ajkam. Eszembe jut, hogy valaki megütött.
- Jó reggelt, Miss. Peterson - mondja Plutarch Heavensbe. Elkerekedik a szemem. Ha Plutarch itt van, akkor nem lehetek jó helyen. Ahogy végignézek a tömegen, több ismerős, és néhány ismeretlen arcot pillantok meg. Itt van Senatus Crane is, akit még nem láttam Seneca nélkül. Itt van a három fazon, aki elrabolt. Két férfi, és két nő, akit nem ismerek.
És itt van még...
Haymitch is.
- Mi történik? - kérdezem rekedt hangon. Őszintén össze vagyok zavarodva, de Senatus kegyetlenül, és egyszerűen elmagyarázza, hogy mi is történt, és miért kellett engem "elrabolni".
A magyarázat rémes, de igyekszem rezzenéstelen arccal végighallgatni.
Tényleg létezik a Tizenharmadik Körzet, ezt azzal tudják bizonyítani, hogy jelenleg is az ő orvosai látnak el, és a katonái vigyáznak az épségemre. Megjegyzem, hogy ha vigyáztak volna, akkor nem kezd el vérezni a szám, de mindenki figyelmen kívül hagyja a megjegyzésemet.
Mikor az emberek megőrültek, a földre löktek, és rám tapostak, belső vérzésem keletkezett, de azt sikerült elállítaniuk, egy beavatkozás keretében. Elmondom, hogy ez teljesen hidegen hagy, térjenek a lényegre.
Amikor Aspenék feladták a harcot, először semmi sem történt, a tömeg felbőszült, viszont a körzetekben örömujjongások törtek fel. Ezt, az oda beépített kamerákból tudták meg utólag. Mivel képtelenek voltak egymásnak esni, a Játékmestereknek lépni kellett - de úgy, hogy Aspen élje túl.
- Először az volt a cél, hogy meghaljon - mondja rideg hangon Senatus. - Akkor miatta vitted volna a tervet. De senkinek sem tetszett az ötlet, így eldöntöttük, hogy mindenképpen kimenekítjük az arénából.
Megnyugszom egy kicsit, hogy Aspen szerencsére biztonságban van, csak azért nem láthatom, mert súlyosak a sérülései. Először érzem normálisnak, hogy kimondom egy mondatban a "szerencséré"-t és a "súlyos sérülések"-et. De bármennyire is furcsának tűnik, ebben a szent pillanatban ezt normálisnak gondolom.
- Tehát, miután kimenekítettük őket - elharapja a mondatot, és Haymitch-re néz. Ő megrázza a fejét, én pedig értetlenül pislogok. - Tehát, miután sikerült téged elhoznunk, elszabadult a pokol a körzetekben. Egy kamera felvette, ahogyan berángatunk az autóba, és leadták a körzetekben "Elrabolták a bajnokot" címmel. Vicces nem?
A szám szélét rágcsálom. Még is hogyan lehet ez vicces?
- De itt az ideje, hogy pihenj egy picit - mondja Plutarch. - Sok dolgon mentél keresztül, ezeket fel kell dolgoznod, jobb lenne, ha önként maradnál itt, de ha nem vagy rá hajlandó, úgy sem tehetünk mást. Be kell nyugtatózni.
Megígérem, hogy nem mászkálok el, és jól viselkedem. Elgondolkodok azon, amiket tettem, mint egy rossz gyerek. De ezt a beszólásomat sem értékelik. Lecsukom a szemem, és elalszom.
Nem tudom, mikor ébredek, de pont a nővér vizsgálja a monitort. Egyenletes csipogása bíztató.
- Éhes vagyok  - mondom. - Kaphatnék valamit enni?
Bólint, és kirohan. Kisvártatva visszaérkezik egy hatalmas tálcával, rajta zabkásával és vízzel.
Ennél már csak a száraz kenyér lenne jobb.
Észrevettem, hogy Johanna mellett rám ragadt a szarkasztika, és a cinizmus. Hm. Leveszi rólam a szíjjakat, és megvárja amíg befejezem. Majd kiviszi a tálcát.
Miután becsukódik az ajtó, és meghallom a tompa kopogást, ami a nővér lépteit jelentik, kipattanok az ágyból.
A kipattanás nem a megfelelő szó, sokkal inkább kikecmergek. Megfájdul a hasam. Felhúzom a kórházi felsőmet, és megpillantom a jó hosszú varrat helyezkedik el. Áu.
Lassan az ajtóhoz lépdelek a kórházi mamuszban, amit az ágy lába alatt találtam. Kinézek az ajtón, és miután az ürességtől kongó folyosót látom, elindulok jobbra. A falak fehérek, az ajtók szürkék, fémből vannak, és mindegyik közepén egy szám helyezkedik el.
399...398...397...396...395...
Tovább megyek, és ismerős hangokat hallok az egyik kórteremből, vagyis, gondolom, hogy egy kórteremből, mert az én orvosi szobám is itt van.
- Hányszor mondjam, hogy nem vagyok beteg! - kiáltja Johanna. Ezt a mondatot hatalmas csörömpölés kíséri, és kivágódik az ajtaja. A falhoz lapulok, és imádkozom, hogy ne vegyenek észre a nővérek, de nem felém igyekeznek. Visszafelé benézek Johannához, talán most nem kéne zavarnom, jobb lenne megvárni, amíg lenyugszik.
Így is teszek, és belesek az egyes kórtermekbe. Johannáé mellett lévőben megpillantom Annie Crestát, akinek fogalmam sincs, mi baja lehet, hogy kórházba szállították.
Tovább megyek, és a 392-esbe is benézek, és meglátom Rambint, mindenféle műszerekkel körülvéve. Az azt követőben senki sincs.
Úgy érzem, talán elpárolgott Johanna dühe, így visszafordulok a kórterme irányába.
Bent meglátom, a csupa kék-zöld foltos Johannát, amint karikás szemekkel ül az ágya szélén, lábát lefelé lógatja, és komoran elvigyorodik, ahogyan belépek. Leülök mellé és egy pillanatig némán állunk.
Most fogom fel, hogy Aspent nem láttam egyik teremben sem. Mellkasomban szorító érzés tör fel, odakapom a kezemet, hátha enyhíteni tudom vele, de nem sikerült.
- Tudtál róla, hogy létezik a Tizenharmadik, igaz? - kérdezem.
Míg én szigorúan vizslatom Johannát, ő a szoba másik felében lévő kis növényt nézi. Bólint.
- És azt is tudtad, hogy Aspent meg akarják ölni, csak azért, hogy miatta végigcsináljam ezt az egészet, amit még most sem tudom mi is.
Ismét biccent.
- Miért? Miért nem tudtad elmondani? - kiáltok rá. Magamat is meglepem határozott, és ijesztő hangsúlyommal, éles hangommal. Johanna is meglepődik, ezt onnan tudom, hogy hirtelen rám emeli tekintetét. Szemében zavartság tükröződik, mintha két érzelemmel viaskodna.
- Mert nem mondhattam el, zsenikém - mondja, és ismét elnéz rólam.
- És a többiek? Ki tudott még róla?
- Finnick. Haymitch, Plutarch, Seneca, Senatus – elgondolkodik . - Mags, de ő nem volt idén mentor. Gyogyós és Feszkós. Egyszóval, szinte mindenki, kivéve....
- Kivéve Cashmeret, Glosst, Enobariát és Brutust - fejezem be. Lassan kezd összeállni a fejembe a kép. Csak azok maradtak a mentorálltjuk halála után is a Kapitóliumba, akik tudtak az egészről, akik nem azok elhúztak: mint Cashmere és Gloss.
- Ügyes - gúnyolódik. Ajkamat harapdálom, zavartan pislogok.
- Hol van Aspen? - csúszik ki a számon. Johanna megrázkódik, és megvakarja a tarkóját. Három percen keresztül néz némán maga elé.
- Johanna - fordítom felém az arcát. - Hol az öcsém?
- Finnick-kel és - nagyot nyel. - Primmel. És Gale-lel.
Elmosolyodom. Ha velük van, nem lehet nagy baja.
- Oké. És ők hol vannak? - kérdezem egy fokkal vidámabb hangon. Johanna mélyen a szemembe néz, mintha egy könnycseppet vélnék felfedezni barna boci szemeiben.
- A Kapitóliumban.

20. fejezet

Aspen Peterson

Az ágyú kétszer szólalt meg öt percen belül. Érdemes lenne aggódnom?
Kellene - suttogja egy belső hang.
Akárhogyan is számolom, már csak hatan vagyunk, ami azt jelenti, hogy mi négyen és Pszihé Cruel meg Darrel.
Gyomrom háborog, szédülök, és minden egyes mozdulattal közelebb jutok ahhoz, hogy felüvöltsek, netán kidobjam a taccsot. Koncentrálnom kell, hogy ne kiáltsak fájdalmamban.
- Aspen, hányszor mondjam még, hogy itt kell maradnod! Fel fog nyílni a sebed, ha megerőlteted magadat - pirít rám egy kicsit idegesen Prim. Ő az a fajta lány, akit nem lehet kihozni a sodrából, végtelenül nyugodt, és jó. Ezért tartja mindenki valószínűtlennek, hogy megnyerje a Viadalt. Nekem még is sikerült egy kisebb kiabálást kicsikarnom belőle.
- Nem - legyintek egyszerűen. - Induljunk.
Gale felkapja az egyik, Rambin a másik, saját táskáját, Prim pedig a kis kézben hordozható zsákot,  fogja meg. Egy kisebbet hagytak nekem, bár Prim ez ellen is heves tiltakozásba kezd. Én csak megvonom a vállam, és felveszem a táskát. Barna színe miatt jól beleolvad a környezetbe, bár ebbe a pár napba nem volt alkalmunk éles helyzetbe kipróbálni. Világos van, a fény megvakít egy pillanatra, közben igyekszem nem törődni a hátamba nyilalló fájdalommal. Már most érzem, hogy valami nem oké.
Előkapom a késemet. Ezúttal ketten vagyunk védtelenek, Prim és én se tudjuk megvédeni magunkat, a többiek segítségére szorulunk. Rambin megy elől, Gale hátul; gyakran maga mögé tekingetve.
- Egy... egy almafa.... két...két katica  - suttogja maga elé Rambin. Mindannyian kérdőn meredünk rá, de nem törődik velünk, tovább folytatja ezt az idióta gyerekdalt, ami nagy valószínűséggel számolni tanítja a gyerekeket. Nem gondoltam, hogy ennyire ki van bukva a srác halála miatt, habár tényleg jól egymásra voltak utalva. Akarom mondani, Jeffnek volt szüksége Rambinra, fordítva ez egyáltalán nem igaz. De milyen az már, ha a bátyád csajának az öccse hal meg a szemed láttára, te pedig nem tudsz neki segíteni? Marha szar, ennyi a válasz.
Ha most megöljük a Hivatásosakat, fogalmam sincs mit fogok velük kezdeni. Mindenki mindenki ellen lesz? Esetleg Gale és Rambin összefog, aztán eldöntik melyikük a nyerő?
Igyekszem nyugtatni magamat, hogy jelenleg nem ezen kéne agyalnom. Még nem kell vele foglalkoznom.
- Nézzétek! - mutat az ég felé Prim, úgy egy óra séta után. Épp az erdőben járunk, ami után a futóhomok sáv, és a szaru jön, a különböző körcikkekkel. Először csak egyet pillantok meg, de utána érkezik a másik három ezüst ejtőernyő.
Fülig szalad a szám, ugrok egyet örömömben, ami csak azt eredményezi, hogy beszúr a hátam. Összepréselt ajkakkal nyitom ki az első tégelyt, amiben sült hús van.
A többiből is ezt veszik ki a többiek.
- Akkor szerintem álljunk meg enni - jelentem ki, és már ülök is le, hogy neki tudjak látni falatozni. A leülés nem megy zökkenőmentesen, elfolytok egy nyögést. Kis körbe gyűlünk, Rambin, és én enni kezdünk. Gale és Prim őrködik, ami annyiból áll, hogy össze vissza nézelődnek. Amikor befejezzük - valami isteni volt - felváltjuk őket. Ezután Prim ellenőrzi a kötésem, letekeri, bekeni a krémmel, amit nemrég talált a táska alján, újra keni, majd belém diktál egy kis vizet, amivel a fájdalomcsillapítót nyelem le. Mindenki iszik, egyedül én nem vagyok hajlandó több vizet vinni a szervezetembe. Egyszerűen nem érzem magam szomjasnak, és kész.
Az idő gyorsan telik, a délből se perc alatt délután lesz, alkonyatkor pedig megsütjük a nyulat, amit Gale vett észre út közben. Szegény nyuszinak az lett a veszte, hogy velünk találkozott.
Na, nem mintha bánnám.
Tábort verünk, alig kétszáz méterre az erdősáv végétől.
Nem sokkal sötétedés után megszólal a himnuszunk, amit követnek az áldozatok. Az arcokat a szokásosnál tovább tartják kivetítve, jelezve, hogy vége lesz valaminek. Hamarosan, mind meghalunk, vagy közülünk győzedelmeskedik egy. Csak egy.
A hármas fiú után a hatos srácot mutatják. Ennyien haltak meg.
Alig jöttünk be pár napja az arénába, talán három, de teljesen elveszítettem az időérzékemet. Érzem, hogy meg fogok bolondulni, ha nem jutok ki innen.
Teljesen más kérdés az, hogy ha nem jutok ki, akkor nagy valószínűséggel meghaltam, szóval felesleges a megőrülés dolog miatt aggódnom.
De ki fogok jutni.
Igaz, nem tudom hogyan ölöm meg Gale-t, vagy Rambint, esetleg Primet, de meg kell tennem. A nővéremnek már csak én vagyok, és én se nagyon akarok tizenhárom évesen meghalni.
- Prim, Aspen aludjatok. Mi őrködünk - kezdi Rambin, de a szavába vágok.
- Ha most ti ketten egyszerre vagytok ébren, egyszerre is fogtok aludni. Gale, feküdj le! - Azzal leöntöm a tüzet, nehogy ide csalogassa a vadakat, netán a Hivatásosakat. Nem tudom melyikkel járnék jobban.
- Fára kéne másznunk - suttogja Prim. Én sem szívesen töltöm az időmet a földön, ráadásul sérülten, de miután Prim felvilágosított arról, hogy nem fejthetek ki nagyobb erőt, mert felnyílik a sebem, akkor elfogadtam, hogy lent maradok. Persze erre kitör a vita, arról, hogy jobb lenne, ha mind lent maradnánk.
- Tégy meg nekem egy szívességet, és ölj meg - suttogja Rambin maga elé, miután Gale és Prim elhelyezkedett, esetleg el is aludt. Semmi kétség, Rambin megőrült.
- Mit zagyválsz? - kérdezem élesebben a kelletnél. Ijedten felém kapja a tekintetét, szája elnyílik. Nagyot nyel, én meg arra jutok, hogy bunkó voltam.
- Ezt mondta... - elcsuklik a hangja. - Jeff ezt mondta nekem, amikor eljutottunk a Tizenkettedikbe.
- De miért? - értetlenkedek. Nem tudom felfogni, hogy miért akarna valaki meghalni, rögtön a Viadal elején, amikor még mindenkinek ugyanannyi esélye van nyerni. Kivéve ha...
- Megsérült, hát nem láttad? - ripakodik rám. Most nézem meg először igazán Rambint. Eddig csak egy szép lányt láttam, bronzos bőrrel, tengerzöld szemekkel, aki jó harcos, és akiért mindenki oda van, csak úgy mint a testvéréért. Bele sem gondoltam, hogy ő is ugyanilyen érző lény lenne, mint én. Teljesen összetört, ha eddig volt kétségem afelől, hogy nem játssza meg magát a támogatók miatt, már minden bizonnyal elillant. Könnyek csillognak a szemébe, meg se próbálja leplezni magát.
- De, de láttam - sütöm le a szememet. Ez a lány teljesen más, mint amilyennek gondoltam korábban. Felszínesnek, sekélyesnek. Pozitívan csalódtam benne, de ez csak egy valamihez vezethet.
Még nehezebb lesz megölni őt.
Nem szólalunk meg többé az este.
A stratégiámon gondolkodok, mit kellene tennem. Szólhatnék Rambinnak, hogy aludjon nyugodtan, és álmába leszúrnám, de ez több problémát vet fel.
Kizárt dolog, hogy elaludna, amíg egy sérült tizenhárom éves gyerek vigyázna rá. Tegyük fel, hogy még is, akkor is ott van a bökkenő, ha nem is ébrednének fel a többiek, és őket is el tudom intézni - kizárt, hogy Primet meg tudnám ölni - akkor sem tudom egyedül legyőzni a Hivatásosakat. Pech.
Szívás.
És ezzel szinonimái.
Hátrahajtom a fejemet, és a sötét erdőt pásztázom, éber vagyok, nem vagyok álmos.
Elkortyolgatom a vizemet, és megeszem a zsemlém, amit meghagytam a csomagból, amit nemrég kaptunk. Lassan falatozok, hogy minél tovább kitartson.
A fájdalomcsillapító hatása múlni kezd, ezért Prim táskájához lépek, és igyekszem megkülönböztetni a teljesen egyforma fehér pirulákat.
Fél órába telik, mire a sötétben kibetűzöm a fájdalomcsillapító feliratot. Bekapom, és visszakecmergek a helyemre.
Rambin szó nélkül tűri a mutatványt, meg se nyikkan.
Csilingelésre leszünk figyelmesek, a lány arca felderül amikor újabb támogatói adomány érkezik. Egyenesen Rambin ölébe pottyan. Egy kis levelet vesz elő, és olvasni kezdi.
Ajkait harapdálva olvassa a sorokat, majd eltorzul az arca, düh ül ki a vonásaira. Egy önkéntelen mozdulattal  gyűri apró galacsinná a papír fecnit.
- Mi az? - kérdezem, de egyből elhallgatok,amikor meglátom a szikrákat szóró szemét.
- Nem fogom elmondani. Nem mondhatom el - suttogja maga elé révedve. De azért közelebb kúszik hozzám, és észrevétlenül a kezembe csúsztatja a papírdarabot.
Nem olvasom el, legalábbis egyenlőre.
Magunk elé bámulunk. Valahol egy bagoly huhog, de ezen kívül nesztelen az éjszaka.
Utálom a csendet.
ITT
Éjfél körül váltunk őrséget, szinte azonnal elalszom.
Reggel Prim ébreszt fel, beadja a gyógyszerem, lecseréli a kötést, és bekeni a sebet. Azt mondja, már egész szépen gyógyul, de nagyon piros körülötte, ami nem tudja mitől van. A biztonság kedvéért két réteg krémet ken rá.
Felnyaláboljuk a cuccainkat, és korgó gyomorral nyakunkba vesszük az erdőt.
Hamar elérkezünk az erdősáv végére, és a szemünk elé tárul az arany Bőségszaru, körülötte a tizenkét körcikkel, amiken álltunk.
- Hé - suttogja Rambin, és vissza ránt minket, amikor kilépnénk. - Tudjátok, hogy milyen alapon helyeztek el bennünket az egyes körzetek cikkébe?
Megrázom a fejemet, Gale és Prim feszülten tanulmányozza Rambin izgatott arckifejezését. Szemmel láthatólag nagyon örül annak, hogy valamit tud, amit mi nem. Szuper.
- Emlékeztek a rangsorra, ugye? Én és Pszihé voltunk az elsők, ezért raktak minket az Első Körzethez. Te - bök Gale felé - második lettél Darrellel, ezért kerültetek a Második Körzethez. És így tovább...
- Erre, hogyan jöttél rá? - kérdezi leesett állal Prim. Az én arcom is tükrözheti a döbbenetemet.
- Nem én. - Hitetlen elhallgat, és szipogni kezd. - Jeff...
Komoran elfordulok. Nem szeretem ha egy lány sír, olyankor tehetetlennek látom magamat, nem tudok mit kezdeni. Szerencsére Rambin leküzdi a sírhatnékját, úrrá lesz rajta a bosszúvágy.
Előrántja a szigonyát, ami eddig a hátára volt erősítve, Gale a kardját forgatja maga előtt.
Belenyilall a hátamba a fájdalom, de összeszorított foggal, homlokomon gyöngyöző izzadsággal előveszem a késemet, a sarlómat pedig megigazítom az övemben.
Mély levegőket veszek, lehunyom egy pillanatra a szememet, de csak egy másodperccel tovább mintha pislognék, nehogy feltűnjön bármelyiküknek is.
- Szóval a terv - kezdi Gale. - Aspen, vigyázol Primre, ha valamelyikük rátámad, akkor megvéded. Esetleg besegítesz ha valamelyikünk rászorul.
- Aspen így nem harcolhat! - mondja Prim. Megforgatom  szememet.
- Azt hiszem, ezt már tisztáztuk - zárom le. Gale felé biccentek, aki bólogatva folytatja.
 - Enyém Darrel. A tied pedig Pszihé.
Már csak egy kérdés maradt nyitva, ami valószínűleg mindegyikünkben ott lebeg, de semelyikünk se elég bátor megkérdezni. Félünk a választól. Prim vesz erőt magán.
- És mi lesz velünk, ha mindketten meghaltak?
Gale egy percre eltöpreng.
- Akkor valószínűleg az nyer, aki a leggyorsabban reagál.
Megfagy a levegő, kínos csend telepszik közénk.
Fejben már kidolgoztam én mit fogok tenni, miután Gale és Rambin elvégezték a piszkos munkát.
Reményeim szerint, legalább az egyik hivatásost sikerül kinyírniuk, de ők ketten meghalnak - undorítónak érzem magam, hogy ilyeneken gondolkodok, de fel kell készülnöm minden eshetőségre, ahogyan Glimmer is megmondta - így azaz utolsó Kiválasztott megöli Primet - nagyot nyelek - én pedig hátulról leszúrom.
Gonosz vagyok, de jó ember sosem nyer a Viadalon, ez tény.
- Induljunk - mondom, és lépni készülök, de visszafordulok feléjük. - Srácok. Bárhogy is alakul a mai nap... sajnálom. Ebből nem fogunk mindannyian kimászni, de remélem, hogy az egyikünk lesz a bajnok.
Érzelmes pillanat ez. Prim a vállamra teszi a kezét, majd lecsúsztatja a kézfejemre, és megmarkolja. Gale kezét is odahúzza, aztán Rambin is csatlakozik hozzánk. Gale és Rambin keze egymáséba fonódik. Mindegyikünk arcán halvány, mosolyféle fut át. Bátorítóan megszorítom a lányok kezét, majd én bontakozok ki először a kézhálóból.
- Tényleg indulnunk kell!
Prim könnyei kibuggyannak, ezért ösztönösen a másik irányba nézek és el is indulok. Szótlanul ballagunk, jelekkel kommunikálunk, és amikor eljutunk a futóhomok sávon megállunk. Rambin némán vállalkozik elsőként az ugrásra. Egy méter, de elég egy rossz mozdulat, és már is vége mindennek. Rambin után Prim, utána pedig én következem. Nem megy olyan egyszerűen az ugrás, a fájdalom szétsugárzik az egész hátamban, a gerincvelőmig kihat. Sziszegve érkezek a biztos talajra, épp akkor amikor Gale is. Amikor belépünk a második koncentrikus körbe, hirtelen emelkedni kezd egy plexi lap mögöttünk.
Csaknem három méter magas mesterséges fal választ el a meneküléstől. Ezek szerint mindenképp be akarják fejezni a Viadalt, nekik teljesen mindegy, hogy hogyan. Bizonytalanul lépünk előre.
Egy kés áll a plexibe mögöttem, automatikusan odakapom a fejemet ahonnan a kés érkezett. Magam mögé rántom Primet, és elém emelem a kést. Darrel alakját látom meg először. A tüskéin megcsillan a napfény.
Pszihé Cruel közvetlen mellette jön, ördögi vigyorral a képén.
- Azt hiszem, a túlerő nem szép dolog - cicceg Pszihé, és cinkosan Darrelre néz.
- Szerintem pont egyenlő az állás. Azt a kettőt gyerekjáték lesz elintézni, nem gondolod? - somolyog a fiú. Méreg önti el az arcomat, hiszen az "azt a kettőt" nekünk szólt. Nekem és Primnek.
- Ne felejtsd el, hogy én öltem meg Celestet! - kiáltok a fiúra. Mindketten felém kapják a fejüket. Rambinnak nem kell több, el is hajítja a szigonyát, hajszál pontosan céloz, és Darrel szívéve fúródik. Pszihé arca megnyúlik, ahogyan eldördül az ágyú. Üvöltés tör fel a torkából, és a baltáját megforgatva ront Rambin felé, aki immár fegyvertelen. Gale azonban gyorsan reagál, ráugrik a lányra, és megpróbálja kicsavarni a kezéből az aranymintával körbedíszített, véres végű szerszámot. Pszihé ágyékom térdeli Gale-t, mire az felnyög, és a fájú testrészhez kap. Pszihé leveti magáról, és fejbe vágja a baltája nyelével, a fiú egy pillanat alatt összerogy, és megtántorodik. Rambin eközben elszaladt a szigonyáért, és megindul Pszihé felé. Az eldobja az imént említett tárgyat - amivel az előbb Gale-t próbálta megölni -  de a másik ügyesen kitér előle. Egy tigrisbukfenccel Pszihé előtt terem, hatalmas kiáltással esik neki, a látszólag fegyvertelennek tűnő lánynak. Pszihé azonban kihúzza az övéből a kardját, és hárítja a csapást. Egy ideig hadakoznak.
Hátrapillantok a vállam felett Primre, aki szája előtt tartva a kezét igyekszik nem kiborulni.
- Nyugi - sugallom némán. A késemet még mindig maga előtt tartom, nem merek megmozdulni. Most először engem is megbénít a félelem. Gale még mindig eszméletlen, legalábbis annyira megérezte az ütést, hogy nem bír felkászálódni a földről. Rambint épp Pszihé kényszeríti földre, de előbbi lerúgja magáról.
Beindulnak az ösztöneim.
- Prim; menj Gale-hez, nézd meg mi a baja! - utasítom. - Én segítek Ram-nek.
Prim és én egyszerre lövünk ki, csak épp ellenkező irányba. Rambin és Pszihé körülbelül harminc méterre lehet tőlem.
Öt méterre tőlük megtorpanok. Nem tudok segíteni, ha közvetlenül avatkozom be.
Ekkor történik valami. Kint felgyúlnak az első lángnyelvek, amik se perc alatt érkeznek az átlátszó falhoz. Eszembe jut a tavalyi Viadal, ahol Glimmer tűzbe vetette magát. Ha nem jól sülne el a dolog, én is simán megcsinálhatom idén is. Lefogadom, ha sokáig szerencsétlenkedünk, valamennyinket a tűz fog megölni.
Pszihé egy elegáns mozdulattal csavarja ki ellenfele kezéből a szigonyt, jó pár méterre tőlük huppan a földre.
Nem gondolkodok, zsigerből cselekszem. Dobópozícióba helyezkedem, hátrahúzom a kezemet, előrelendítem, és a célpont felé engedem a kést. Pörögve repül Pszihé felé. Nagyjából fél másodpercen múlott, hogy eltaláljam, mert már ugrott volna odébb.
De meg van.
Megöltem Pszihét.
Előrebucskázik, és megszólal az ágyú. Hatalmas kő esik le ekkor a szívemről, de rájövök valamire.
Beigazolódott,amitől a legjobban féltem.
Úgy helyezkedem, hogy Rambint és a közeledő Gale-t is lássam. Kikapom a sarlót az övemből, és várom, hogy közeledjenek.
Rambin egyik kezében Pszihé kardját fogja, előrenyújtja, vádlón bök Gale felé, másik kezében az ismert háromágúszigony van, dobásra készen. Így lépked felénk, majd három méterrel előttem megáll. Gale kezében szintén ott a kard, két kézbe fogja. Mögötte Prim szipog kétségbeesetten.
Én pedig, jobb híján egy sarlóval a kezemben nézek szembe a hajdani szövetségeseimmel.
- Hát ennyien maradtunk - nyel egyet Rambin, de le nem venné rólunk a szemét; semmi pénzért.
Lepörgetem a fejembe az esetleges lépéseket, de mindig rosszul járok.
Ha Rambinra támadok, Gale simán leszúr utána, vagy esetleg közben is.
A másik helyzetben is ugyanez a szituáció a lehetséges.
Gondolkozz! Gondolkozz!
- Úgy tűnik - helyesel Gale. - De csak egyikünk nyerhet.
Beleharapok az ajkamba. Nagy levegőt veszek, várom, hogy kitisztuljon a fejem, várom, hogy melyikük lesz a gyilkosom.
Mert én nem fogok tudni úgy élni, hogy megöljem bármelyiküket is.
- Hát, én ilyen áron nem akarok bajnok lenni - mondom a lehető leghangosabban, és eldobom magamtól a sarlót. Most veszem csak észre, hogy a hátam sajog, és émelygek. A táj domborzata kezd homályossá válni.
- Öljetek meg, tessék. Éljetek csak ti úgy, hogy megöltétek egymást. Hajrá. Mert én nem akarok a gyilkosotok lenni - sziszegem a fogam között. Mélyen Rambin szemébe nézek. Arcán keseredés, megkönnyebbülés, és döbbenet látszik. Gale-re sandít. Követem a pillantását. Na, az ő arcáról aztán lehetetlenség akármit is leolvasni! Beszívja az alsó ajkát. Meglátom Primet a háta mögött, épp mosolyog, mintha büszke lenne rám.
- Mi lesz, ha nem csinálunk semmit? Hm? - kérdezi Gale. - Ránk szabadítanak valami mutánst. Valakinek nyernie kell, a többi így is úgy is meghal.
- De nem mindegy hogyan - mondja legnagyobb meglepetésemre Rambin. - És ki által.
Maga mögé dobja először a kardot, azután a szigonyt, mindezt úgy,hogy nem veszi le a pillantását rólunk. Mindketten Galere nézünk, illetve mindhárman.
Gale arckifejezése még mindig megfejthetetlen. Nagy sóhaj hagyja el össze préselt ajkait, majd az ő fegyvere is a földön csörren. Széles mosolyra húzom a számat. Prim felugrik örömében, és megöleli a fiút.
Kis körbe gyűlünk, most már mindenféle harci eszköz nélkül.
Leülünk.
Látom, ahogyan az aréna ege beborul.
Látom, ahogyan légpárnások jönnek, hatalmas robajt hallok. Mintha romba dőlne valami.
Eldőlök a puha pázsiton, igyekszem kiverni a fejemből ezt az ostoba álomképet.
Prim kétségbeesett sikolyát hallom, ahogyan Gale-be kapaszkodik, hogy meg tudjon menekülni az egyik légpárnás karmaiból. Gale próbálja megragadni a lányt, de a teste megrázkódik, mintha megrázta volna az áram.
Az eget nézem, mert nem bírok összpontosítani.
Fogalmam sincs, mi történik, ez biztosan nem lehet igaz. A tűz átjutott a plexi falon.
Lehunyom a szemet, mert kezdem elveszíteni a valóság érzetem.

 



19. fejezet

Igaza van.
Aspennek nem esett baja, legalábbis egyelőre nem. Ez jól eső érzéssel tölt el, mintha felszabadultam volna. A gyomrom nem liftezik, nem érzem úgy, mintha menten elhánynám magamat, nem érzek végtelen ürességet a szívemben.
Van vége annak az ürességnek.
Megtörlöm a szememet, és Johanna arcába nézek.
- Mindjárt az égre vetítik a halottakat. Azt nézzük meg, aztán dobjuk be szunyát, mert mindjárt elalszok! - sóhajt. A halottakat.
- Jeff is meghalt ma - suttogom. Annie öccse is eltávozott az élők sorából, el tudom képzelni mit érezhet most Annie. Hányszor pergett le a szemem előtt az öcsém halála? Számtalanszor, és mindig ugyanazt éreztem. Görcs a gyomromban, gombóc a torkomban, fájdalom a szívemben, és zavartság a fejemben. Annyi a különbség Annie és köztem, hogy szegény lány eddig is labilis volt, neki már csak Finnick van, talán a szülei. Nem vagyok tisztába Annie családi hátterével, de az biztos; hogy most egyel kevesebb élő rokona van. Talán csak Finnickre támaszkodhat. Mi lesz, ha Rambin is meghal?
- Tudom - mondja Johanna. Nem tudok kiolvasni semmit komor ábrázatából.
- Nem érzed esetleg, hogy részvétet kéne nyilvánítanunk, vagy valami? - csattanok fel. - Nem jutott eszedbe?!
- Nem - feleli nemes egyszerűséggel. - Sosem kívánunk részvétet a másik mentoraltja miatt.
- De Annienek nem csak a mentoraltja volt. Hanem az öccse.
- Ha nem halt volna meg, akkor valószínűleg a te öcséd nem nyerhetne! - Feláll; és karba fonja kezét. Mérgesen vizslat. Tudom, hogy igaza van, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Jeff meghalt, és, hogy Annie össze fog törni. A Himnusz hangja zökkent ki a beszélgetésből. A hármas lányt mutatják először, aztán Jeffet, végül a hatos fiút. Ők azok, akik többé nem számítanak, akiket mindenki azonnal elfelejt, még az is, aki esetleg támogatta őket. Ők azok, akikre senki sem akar emlékezni.
- Én elmegyek Anniehez  - felelem, és bemegyek a szobámba. Magamra kapok egy kényelmes nadrágot,és egy bundás pulóvert. - Ha jössz, ha nem! - vetem oda Johannának,és kilépek az ajtón. A lifthez sétálok. Meglepetésemre nem egyedül fogok utazni.
Enobaria mosolyog rám gonoszan,  hegyes fogai kivillannak az ajkai mögül. Megtorpanok, de hamar visszajön az önbizalmam,és belépek mellé. Elvégre, nem bánthat.
- Szia, Glimmer - mondja nyájas hangon. Fúj.
- Szia, Enobaria - az én hangomból csak úgy süt az ellenszenv, pedig nagyon igyekszem leplezni.
- Tetszik a győztesek élete? - gúnyolódik. - Nem mindenki lehet ám olyan szerencsés, mint te. Egyből Nagy Mészárláson mentornak lenni... - ábrándosan, még is gúnyolódva beszél. Szája elé kapja a kezét, mintha tényleg csodálkozna. Válaszra sem méltatom, csak lenyomom a négyes gombot.
- Ha érdekel, esetleg... az újság írt rólad. Megint - kacsint egyet, és kiszáll az emeletén. Hatalmas kő esik le a szívemről, amikor becsukódik mögötte a liftajtó, és végre magam lehetek. Elszorul a torkom. Ezúttal mit találtak ki ezek a szennylapok?
Kiverem a fejemből, és inkább arra koncentrálok, amiért felindultam. Anniehez és Finnickhez akarok érni minél hamarabb, hogy túl legyek a nehezén.
Amikor az ajtajukhoz érek, egy kicsit elbizonytalanodok. Mi van, ha szeretne egyedül lenni? Mi van, ha csak púp vagyok a hátukon, egy ilyen gondterhes időszakban? Végül aztán úgy döntök, maximum elküldenek a francba, de az én lelkiismeretem is jobb lesz, ha megejtem ezt a találkozást. Bekopogok, Finnick pedig rögvest ajtót is nyit.
- Helló, Sziporka - köszönt. Meggyötörtnek látszik, nemhiába, az emberekből kiveszi az energiát a stressz, és a számtalan kuncsaft, akivel foglalkozni kell.
- Szia, Finnick. Annie hol van? - kérdezem halkan, hangom remeg. Lesüti a szemét.
- Itt vagyok - hallok egy reszelős hangot. Épp szipog, majd hangosan kifújja az orrát. - Gyere... gyere be!
Finnickre mosolygok, természetesen szomorú mosollyal, ahogyan azt a temetéseken, és egyéb mélabús eseményekkor szokás. Ezzel bíztatják a lelki beteg embereket.
Mennyi mindent tükrözhet egy mosoly! Fájdalmat, örömöt, részvétet.
Sokkal jobban szeretik az emberek a mosolyt, mint a könnyeket, pedig ugyanúgy, ez is közvetíthet szomorú érzelmeket, amiket nem szívesen tud magáénak az ember. Az emberek, és az érzések furák.
Finnick odébb áll az ajtóból, hogy be tudjak lépni rajta, és rögvest meg is látom Anniét, aki a kanapén fekszik, fejét egy párnára hajtva.
Sírok vele egy sort, megölelgetem, és próbálom vigasztalni, de egyszerűen hajthatatlan. Addig sír, amíg nálam is eltörik a mécses.
Szuper.
Finnick itt ragadt két bőgőmasinával, de végül nem megy el, mint azt várnám. Leül mellénk, és az ölébe hajtja Annie fejét.
A lány szeplős arcát simogatja, végig vezeti kezét a szemeim, az orrán, szája vonalán. Cirógatja, egészen addig, amíg a lány el nem alszik.
Finnicket nézem, miközben ő a lányt nézi, szinte falja a szemeivel.
- Olyan aranyosak vagytok - mondom. Egyszer már megemlítettem ezt nekik, de akkor nem tudtam igazán kifejteni mire is gondolok, mert könnyek álltak az utamba. Nem arról van szó, hogy most már nem fáj arra gondolnom, hogy valaki boldog a szerelmével, csupán eltusolom ezeket az érzelmeket. Maszkba burkolom az arcomat. - Annie nagyon boldog lehet, hogy ilyen barátja van, mint te!
- Ugyan - feleli, és vékony vonallá préseli az ajkait. - Én vagyok szerencsés, hogy ilyen kedvesem van, mint Annie. Én nem tudnék úgy élni, hogy folyamatosan Kapitóliumi férfiak érintik őt. De Annie-t... ez nem zavarja. Csodálom ezért.
Elmosolyodok - ezúttal a boldogabb fajtából ajándékozom meg Finnicket.
- Biztos megértenéd, ha az életed múlna rajta. Érte megtennéd.
- Ezt is csak miatta csinálom. Hidd el, nem lelem benne örömömet - komorrá válik az arckifejezése. - Köszönöm, hogy eljöttél, Glimmer. - Felnéz rám, tengerszínű szemeiben megcsillan a lámpa gyér fénye. - Nagyon ki van bukva a testvére miatt, amit meg is értek.
- Mindenki ki lenne borulva - helyeselek. - Hamarosan interjút fognak készíteni velünk, ugye?
- Nem tudom. Annyi minden változott, mármint a szabályokat nézve.
Mormogok valamit, de magam sem értem mit. A kanapé támlájára hajtom a fejemet, és a kék, tengerre hasonlító plafont bámulom. Még sohasem láttam a tengert.
- Finnick? - suttogom.
- Hmm?
- Örülök, hogy a tesóink szövetséget kötöttek. Nem örülnék, ha megölnék egymást - mondom.
- Szint úgy - feleli halkan, suttogva. A villany magától lekapcsolódik, valószínűleg mozgásérzékelős.
- Glimmer? - suttogja Finnick.
- Hmm?
- Örülök, hogy eljöttél - mondja.
- Szint úgy - felelem halkan, szinte suttogva.
Behunyom a szememet, tényleg csak egy icipicit.
De amikor újra kinyitom, már reggel van.
Tagjaim elzsibbadtak, nyakamat elfeküdtem, szerintem valamim be is csípődött. Finnick és Annie még alszik.
Óvatosan kikászálódok Annie lába alól - amiket időközben valahogyan rám pakolt - nehogy felébresszem. Lifttel lemegyek az első szintre, ahol aztán újra elalszom.
Álmomban szörnyű lények járnak a világban. Mindegyiknek három feje, és tíz lába van. Hosszú farkuk olyan erős, hogy egy fát is kidönthetne, ha akarna. A Kapitólium utcáin futok, Aspennel karöltve, de méterenként elesek, a lények pedig egyre közelebb érnek hozzám. Hiába akarok felállni, nem sikerül. Belesüppedek a betonba, nem tudok megkapaszkodni semmiben. Aspen segíteni akar nekem, de nem tudom elküldeni, hogy fusson, hogy meneküljön ezek elől a szörnyek elől. Amikor rám vetné magát az egyik, akkor elé ugrik, feláldozva önmagát. Fojtott kiáltás hagyja el a torkomat, sikoltozok, de a lények Aspenre vetik magukat, hegyes fogaikkal szétmarcangolják, darabokat tépnek ki belőle. Azután a lények eltűnnek, egyedül maradok az öcsém megroncsolódott holttestével. Sírok, és ráborulok.
Az arca átalakul, nem is az öcsém néz vissza rám, hanem Jeff. Én pedig nem én vagyok, hanem Annie.
Sikoltozva, izzadságban úszva ébredek fel. Kapkodva szedem a levegőt, megpróbálom enyhíteni a pulzusom azzal, hogy lenyomom a mellkasomat, de a dübörgés csak még gyorsabb lesz.
- Nyugodj meg, Peterson - suttogja egy hang. - Ez csak álom volt!
- Ó, Istenem, Marvel! - motyogom, amikor meglátom az alakját az ágyam végébe.
Odabújik hozzám én pedig belekapaszkodom,mintha az ingje tartana meg a rettegés, és a józan gondolkodás határán.
- Ó istenem, úgy sajnálom, Glimmer - mondja, és nyakamba fúrja az arcát. Nem akarom, még is sírni kezdek.
- Még is mit? - szipogok.
- Ami történt az öcséddel, a szüleiddel... és amiket mondtam neked - búgja a fülemben. Átkarolom, és még hangosabban sírni kezdek. Egyszer elbóbiskolok, de amint megérzem Marvel teste kisiklik alólam, és az ajtó felé megy.
- Marvel - suttogom erőtlenül. Alig nyitom ki a szememet, miközben megkérdezem, ami a szívem nyomja. - Nem hagysz el, ugye?
- Soha - feleli, és kilép az ajtón. Nyugodt szívvel merülök újra álomba.
Nem alszok mélyen, de legalább az álom elkerül, szóval, amikor a KAE megszólal, egész kipihenten kelek. Rögtön be is kapcsolom.
Aspen jelenik meg rajta, nagyon - nagyon, lassan veszi a levegőt, a felcsúszott pólója alatt látom a kötést, amit Prim rakott rá. Rambin szintén alszik, Gale és Prim virrasztanak, utóbbi szemei gyanakvóan, nem, inkább aggódóan fürkészik az öcsém arcát, mintha bármelyik pillanatban történhetne valami vele, amitől romlana az állapota.
- Gale, felkelted Rambint? - kérdezi Prim. - De előtte hozz vizet,kell mintanyiunknak. Én addig felébresztem Aspent, és beadom neki a gyógyszer.
- Oké - mondja a fiú, és mindegyik kulacsot a csaphoz viszi, megtölti őket egyesével. Prim simogatni kezdi Aspen arcát. Tenyerét a saját- és a fiú homlokára helyezi, mintha a hőmérsékletét akarná lemérni. Elégedetten sóhajt.
- Aspen. Kellj fel! - mondja neki lágyan. Az öcsém szemei lassan nyílnak fel, egy pillanatig döbbenten mered a semmibe, majd elmosolyodik.
- Köszönöm, hogy segítettél tegnap.
- Ez a dolgom - veti oda félvállról Prim, mintha nem is az életét mentette volna meg, hanem legfeljebb a cipőfűzőjét kötötte volna be. - És amúgy is le akartalak szidni, amiért nem szóltál, hogy komoly bajod van.
Aspen harsányan felnevet. Prim felülteti Aspent, és elkezdi levenni róla a ruháját. A táskákat egy kis kupacba rakták, nem messze tőlük, hogy szükség esetén azonnal le tudjanak lépni. Gale lép oda Prim mellé, és a kezébe nyomja a kulacsot, amit megtöltött vízzel, és azért a biztonság kedvéért le is fertőtlenített jóddal. Prim odanyújtja Aspennek, és támogatja miközben iszik. Gale felkelti Rambint. Gyengédebben ér hozzá, mint azt először gondoltam volna. A lány felkel, és elnézést kér a tegnapi viselkedéséért. Gale csak megrántja a vállát, és a táskájához megy.
- Tudsz járni? - kérdezi Aspent. Bólint, de amint felkel megvonaglik az arca,és egyenes vonallá préseli az ajkát.
- Aspen, feküdnöd kéne! Nagyon súlyosan megsérültél - aggodalmaskodik Prim.
- Ugyan! - legyint az öcsém. - Kösd újra a sebet, nyomj tele gyógyszerrel, bármit lenyelek. De ne kényszeríts, hogy ölbe tett kézzel üljek!
*
- Kérem, Miss. Peterson, hallgasson meg! - mondja Seneca körülbelül ezredszerre.
- Komolyan? - csattanok fel. - Maga komolyan megint be akarja mesélni a Tizenharmadik Körzet létezését? És, hogy vegyem fel velük a kapcsolatot? Miért engem traktál a marhaságaival? - megsemmisítő pillantást vetek az egyik Főjátékmesterre, kék szemei zavartan mérnek végig. Amikor a Boltba indultam, Seneca megállított, és ragaszkodott hozzá, hogy beszéljünk. Gondolkodás nélkül hajtottam el, de ő folyamatosan arról magyarázott, hogy meg kell hallgatnom, mert emberek ezreinek az élete múlik azon, amit tenni fogok.
- Ez beteges - jelentem ki, és indulni készülök, de megfogja a karomat.
- Miss. Peterson, ne akarja  hogy erőszakot alkalmazzak! - suttogja. Kirántom a kezemet ujjai szorításából, és mérgesen ráfújok.
- Öt percet kap, és ha nem győz meg, elmegyek. Különben olyan jelenetet rendezek, hogy nem csak az állását, de az életét is féltheti!
Seneca szemmel láthatólag habozik, fogalma sem lehet arról, mennyire komolyak a szándékaim ezzel az üggyel kapcsolatban. Rápillantok a KAE-ra, ami az időt is mutatja. Tíz ötvenhárom, tehát tíz óra ötvennyolc percig van ideje.
- Ne feledje kivel beszél! - mondja fenyegetően.
- Négy perc, huszonkét másodperc - ásítok. - Felőlem így is tölthetjük az időnket.
Miután teljesen lesokkolódva indultam a Bolt felé, igyekeztem nem annyira döbbent ábrázatot vágni. Két nap, annyi idő alatt rengeteg minden történhet. Akár Aspen meg is halhat, és akkor nekem már édes mindegy az, hogy létezik-e a Tizenharmadik, vagy sem, mindegy lesz, hogy fellázadunk-e, vagy sem. De az tény, hogy össze leszek törve, és nem lehet megragasztani.
Egy test ütközik nekem.
- Vigyázhatnál! - ordít rám Brutus, és felveszi a csomagot a földről, amit leejtett. Megvonom a vállam, és a katalógust kezdem lapozgatni. Valami kaját kellene venni nekik, mert a cipó már régen elfogyott. Eltöprengek, és végül fejenként egy zsemlét, és sült húst veszek nekik. A boltos lány telefonál én pedig megindulok a Játékmesterek terméhez.
Nem érdekel, hogy mit mondanak, ugyanúgy belépek mint legutóbb. Nem Aspenéket mutatja a kamera, amikor el teleportálják nekik a kaját. A tizenegyes fiú lohol éppen a fák között, kerülgeti a bokrokat.
A tizenegyes fiú kistermetű, nagyon halvány barna bőre van, de érdekességnek számít a kék szeme. Fogalmam sincs, hogy lehet valakinek kék szeme, ha barna a bőre, és a haja is.
- Ide vágjuk be a családdal készül interjút! - szól sebesen Plutarch, mire a képernyő ketté oszlik. Az egyik felén továbbra is a fiú fut, a másikon pedig egy férfi, és két nő jelenik meg. Ez a srác Seeder unokaöccse lehet csak, ugyanis a sötétbőrű nőben őt vélem felfedezni. Mellette egy hosszú szőke hajú, kék szemű nő áll, épp a barna bőrű férfi kezét fogja.
Szóval így lett kék szeme.
Caesar kérdezi őket arról, mit éreznek, hogy a fiúk ilyen sokáig túlélte. Ömlengeni kezdenek, hogy nagyon büszkék rá, szurkolnak, és reménykednek, hogy ő lesz az, aki élve hazajut az arénából. Abban a pillanatban, hogy a férfi befejezte az utolsó mondatát, eltűnnek a színről, és a fiút mutatják, aki épp beleütközik a csupa vér hármas fiúba.
- Ne - kiáltja elhallóan. Véres a szája sarka, és a tenyere is. Utóbbit onnan tudom, mert védekezően maga elé tartja. - Ne menj arra... Eltalált valami engem is...Meghalsz, ha arra mész tovább! - a fiú kihúz egy tüskét a vádlijából, és köhögni kezd. Mindent beterít a vére, nem látok mást, csak azt, pontok szöknek a szemembe, miközben eldördül az ágyú ismerős moraja. Szám elé kapom a kezemet; igyekszem tisztán gondolkodni. Egyel kevesebb. A tizenegyes letérdel hozzá, és átkutatja a holmijait, hátha talál valami hasznosat. Egyszer csak megmerevedik, vért köp, és előrebukik. A Játékmesterek a nyolcas kamerával ráközelítenek a fiú tarkójából kiálló tüskére, ami a halálát okozta. Megint hallom az ágyút.
- Kérem, fáradjon ki, Miss. Peterson - mondja unott hangon Senatus Crane.
Gondolkodás nélkül rontok ki az ajtón.
Nem tudom merre szaladok, merre lépek, össze vagyok zavarodva, fáj a szívem, a lelkem, hiányzik Marvel, hiányzik Aspen, bármilyen furcsa még a szüleim is. A szüleim.
Szemem megtelik könnyekkel, lerogyok a hosszú és végeláthatatlan folyosók egyikére. Fejemet a betonra támasztom, hogy elűzzem a képtelenségeket, amik a fejembe másznak. Amint meghalnak a Hivatásosak - igaz, nem fogják könnyen adni a bőrüket, de meg fognak,mert Aspenék többen vannak - azonnal valamelyik szövetséges lesz a célpont. Rambin rátámad majd Gale-re, Aspen Primre, Gale Aspenre... Nem tudom, mit hoz majd a holnap. A holnapról eszembe jut, hogy két nap határidőt kaptam eldönteni, hogy kapcsolatba lépek-e a Tizenharmadikkal. Igazából, abból nem lehet bajom, hogy egy nem létező körzet elnökével, képviselőjével beszélek. De mi van, ha csapda? Mi van, ha Snow akar rászedni, hogy megtudja mennyire vagyok elkötelezett szolgája neki és a Kapitóliumnak, hogy aztán árulás vádjával kivégezzenek.
El fogom mondani Johannának, sőt Finnicknek is, mert muszáj lesz kitárulkoznom, különben megőrülök. Semmi sem biztos.
Ja, de, egyvalami igen.
Már csak hatan maradtak életben.