21. fejezet

Megbabonázva állunk a televízió előtt Johannával és Finnick-kel. Jobban mondva, nem is tévé előtt állunk, hanem egy hatalmas kivetítő mellett, a Kapitólium zsúfolásig telt utcáin. Megengedték, hogy (idézem) levegőzzünk egy kicsit, hiszen (idézem) ebben a stresszes helyzetben fojtogatónak tarthatjuk a korlátokat, és a falakat amik mögé zárva vagyunk.
Nem is bánom egy picit sem, hogy kijöhettünk a szabadba, akkor sem,ha ez csak egy betondzsungel és az utolsó fa is több mérföldre van innen.
Amint "szabadjára engedtek" minket, egyből elkezdetett kitisztulni a fejem, egy pillanatra megfelejtkeztem Aspenről, a közelgő borzalmakról, a mészárlásról.
Tényleg csak egy pillanatra, mert nem léptünk kettőt, három nő lépdelt felénk, nagyon, nagyon, nagyon magas sarkú cipőbe, nadrágkosztümbe. Mindkettejüknek sárga; zöld mintákkal. Korall színű ajkaikkal csücsörítve indulnak meg felénk.
- Jaj, Finnick - cuppantott egy hatalmas puszit a fiú arcára az egyik, akinek legalább három centi méter hosszú szempillája van. Finnick kelletlenül mosolygott, és megvárta, amíg a hölgyek egyenként fotózkodtak vele. Még tőlem is kértek autogramot, Johannánál azonban nem mertek próbálkozni, mert olyan szép szavakkal illette őket, hogy még én is megijedtem, pedig nekem semmi okom félnie Johannától.
Miután a libuskák arrébb tipegtek, mi is megindultunk, javarészt a tömeggel sodródtunk, és próbáltuk nem felhívni magunkra a figyelmet.
Díszesebbnél díszesebb ruhákat, és házakat láttunk, érdekesebbnél érdekesebb frizurákat, és furábbnál furább kiegészítőket. Nem tudtam eldönteni, hogy a fejen hordozható virágcserép, benne egy szál petúniával, vagy esetleg a hal formájú cipő a rondább, és betegesebb.
Komolyan viaskodtam vele.
Johanna egyértelműen a virágra voksolt, Finnick pedig - csak, hogy ellen tudjon mondani Johannának - a halcipőre. Jó magam tartózkodtam.
Körülbelül harminc méterenként ki van rakva a még élő Kiválasztottak arcképe, mellettük kisebbe a mentoruk képe, és elérhetősége. Rengeteg hirdetőoszlopról köszönt vissza rám Aspen arca, és láttam saját magamat is.
Egy esélyesség generátor szerint, ami egy kör alakú tér közepén helyezkedett el, Aspen az ötödik helyet érheti el a Viadalon, Rambin a másodikat, Gale pedig a negyediket. Ezt a jelenlegi állás szerint.
Reflexből megnyomtam a karomra erősített KAE-t, és megpillantottam Aspen hologramos arcmását. Épp sétáltak a többiekkel. Mivel nem láttam esélyét annak, hogy valami gond történne, kinyomtam.
Abban a pillanatban a tömeg meglódult, testek között vergődve jutottunk el idáig. Ehhez a kivetítőhöz gyűlt minden ember, mert szerintük valami érdekes fog történni.
Èn meg hiszek nekik, mert még is csak kapitóliumiak.
- Mire várunk? - kérdezem Finnick-től.
- Erre  - biccent a hatalmas képernyő felé. Hangos kattanással bekapcsolódik, és megjelenik rajta Aspen, Rambin, Gale és Prim.
Mindegyikük arcán végigviszik a kamerát, a tömeg felváltva ujjong, amikor meglátják a kedvencüket. Némán állnak, egymást bámulják, mindegyikük arcán félelem, és bizonytalanság tükröződik.
- És mi lesz velünk, ha mindketten meghaltak? - töri meg a csendet Prim, vékony hangon szólal meg.
Mindannyian gondolkodóba esnek, de Gale válaszol elsőként.
- Akkor valószínűleg az nyer, aki a leggyorsabban reagál.
Meglep a fiú válasza, de nem tudom elítélni. Mindenki haza szeretne jutni az arénából. Némán várakoznak.
- Induljunk! - adja ki az utasítást Aspen, és indulásra készen megfordul. Habozik, és újra a többiek felé néz. - Srácok. Bárhogy is alakul a mai nap... sajnálom. Ebből nem fogunk mindannyian kimászni, de remélem, hogy az egyikünk lesz a bajnok.
Elmosolyodom, önkéntelenül. Mennyit változott az én öcsém! Ez a kijelentése irigylésre méltó, hihetetlen, bölcs és lenyűgöző volt. Johanna felhorkan, Finnick megszorítja a karomat. A tömeg "húúú"-zni kezd. Néhány érzelmes pillanat után megindulnak.
Idegességembe rágni kezdem a körmöm, és le nem veszem a szememet a kivetítőről. Minden szem a Kiválasztottakat nézi most, egész Panemben.
Nem tudok róla, hogy volt-e eddig olyan, hogy ilyen nagy létszámú szövetség maradt volna a Viadal végére - mert nagy valószínűséggel ma vége lesz, ha hihetek az öcsém szavainak, egy Kiválasztott már pedig tudja, mikor jön el a Viadal vége - leszámítva persze a Hivatásosakat. Igazából, az öcsém Hivatásos, hiszen régtől fogva készül a megmérettetésre, de egyszerűen leszoktam erről a jelzőről; Rambin pedig sosem viselkedett úgy, mint egy Hivatásos Kiválasztott.
Kicsit félre voltam tájékoztatva erről a fogalomról.
Eddig azt hittem azok a Hivatásosak, akik érzelemmentesek, kegyetlenek, és bajnoknak születnek. De most valahogy inkább a gonosz kategóriába sorolnám őket. Ők azok, akiktől mindenki kezdettől fogva retteg, ők azok, akik megkeserítik a másik életét az arénában. Vagyis, nem, az utóbbi a Játékmesterekre igaz.
Ezért lehet az, hogy nem tudok az én végtelenül kedves, de még is gyilkos és szívtelen öcsémre Hivatásosként tekinteni. Hogyan fér meg egy ember jellemzésében egy helyen a szívtelen és a kedves szó? Jó kérdés, ezen majd később elrágódom.
Egyesével átugrálnak a futóhomokon, gyorsan Johanna keze felé kapok.
- Könyörgöm, szedd már össze magadat! - pirít rám.
- Johanna, kérlek. Mi most épp feszülten figyelünk - mondja nevetve Finnick, de azért látszik rajta, hogy tényleg koncentrál. Rambint nézi, és kis mosolyfélére húzza a szája sarkát.
- Büszke vagy rá? - kérdezem lágy hangon. Fejemet Finnick felé fordítom, amíg várom a válaszát.
- Mi az, hogy! - álmélkodik. A képernyőn közbe izgalmas változások történtek. Egy hatalmas üveg (?) fal húzódott fel a földből elzárva az összes menekülési útvonalat.
- Azt hiszem, a túlerő nem szép dolog - jelenik meg Pszihé, Darrel.
- Szerintem pont egyenlő az állás. Azt a kettőt gyerekjáték lesz elintézni, nem gondolod? - somolyog a fiú. Összepréselem az ajkamat, és belülről harapdálni kezdem a számat. Idekint limuzinok kezdenek gyülekezni, valószínűleg értünk jöttek, de én nem fogok innen elmenni, amíg nem avatják bajnokká az öcsémet. - Ne felejtsd el, hogy én öltem meg Celestet! - Aspen hangja késként szeli a feszült levegőt. Abban a pillanatban, ahogy kimondja, három dolog történik egyszerre: Pszihé és Darrel Aspen felé fordítja vészjóslóan dühös tekintetét, a gyomrom liftezik, és Rambin elhajítja a szigonyát, ami Darrelbe fúródik.
Egy pillanattal később hallani az ágyút, ami a halálát jelzi.
Verekedni kezdenek, Pszihé először a fegyvertelen Rambint pécézi ki magának, de Gale hárítja a támadást, amit az ágyéka bán. És a halántéka, ugyanis hamarosan megérzi Pszihé baltájának nyelét.
Felnyögök, szívem úgy kalapál, majd' kiesik a bordáim mögül. Fülemben doboló vértől nem hallom rendesen a tömeg skandálását. Hamarosan megpillanthatjuk, hogy Rambin remekül teljesít tornagyakorlatokból, ugyanis egy tökéletes tigris bukfenccel terem Pszihé előtt, készen arra, hogy leszúrja. De Pszihé a kardjával - esküszöm, nem láttam, hogy eddig is nála volt - eltéríti a támadást. Hadakozni kezdenek, őket mutatja a kamera, de közben egy kisebb képben bevágják Aspent amint Primnek adja az utasításokat. A lány Gale-hez szalad, az öcsém pedig a markában tartott késsel a harcoló lányokhoz fut.
Megáll, céloz, és a penge Pszihé tarkójába fúródva végzi.
Ágyú dörren.
Mind tudjuk, mi következik most.
Szívem nagyon hevesen kezd verni, talán jobban, mintha én lennék odabent. Mert ott bent csak meghalhatok, itt viszont élnem kell a fájdalommal, ha Aspen meghal.
Közelítenek egymáshoz, mindannyian lassan, kimérten mozognak. Aspen fegyvertelenül áll néhány másodpercig, majd előkapja a sarlóját. Szám szélét kezdem rágni, akkora a feszültség, hogy mindenki visszafojtja a lélegzetét is. Belekapaszkodom Finnick karjába, Johannába meg se próbálok.
És ekkor történik valami. 
- Hát ennyien maradtunk - szólal meg Rambin.
- Úgy tűnik - mondja Gale. - De csak egyikünk nyerhet.
Ösztönösen is a szemem elé kapom a kezemet, és várom mikor hallom meg az öcsém halálát jelző ágyút.
- Hát én ilyen áron nem akarok bajnok lenni! - kiált Aspen, és ledobja a sarlót. - Öljetek meg, tessék. Éljetek csak ti úgy, hogy megöltetek!
- Mi lesz, ha nem csinálunk semmit? Hm? - kérdezi Gale. - Ránk szabadítanak valami mutánst. Valakinek nyernie kell, a többi így is úgy is meghal.
- De nem mindegy hogyan - mondja Rambin. Elgondolkodok, és reménykedem. - És ki által.
Pont akkor veszem le a kezemet a szemem elől, amikor hátra hajítja a szigonyát. Csodálkozva nézünk össze Finnick-kel, mindkettőnk szája hatalmas mosolyra húzódik, kevés kell ahhoz, hogy ne ugorjunk egymás nyakába.
A tömeg azonban nem olyan boldog, mint mi. Kiáltások hallatszódnak, testek csapódnak nekem, nekilökve Johannának. Johanna durván elkiabálja magát, de ezúttal senkit sem hat meg.
Több száz kapitóliumi ember ökle emelkedik egyszerre a levegőbe, azt skandálva, hogy ők nem ezért fizettek. És, hogy vért akarnak látni.
Amint Gale is ledobja a fegyverét, mindenki őrjöngeni kezd, az amúgy békés lakosság a kivetítő felé ront, mintha le akarná rombolni. Fellök egy kövér bácsi. A földre taszítva próbálkozom elkerülni a megtaposni készülő cipőtalpakat. Sikertelenül, mert egy így is a gyomromba tipor, egy pedig a vállamon teszteli a magas sarkú cipője szúróképességét.
- Johanna! Finnick! - kiáltom, de a tömeg elsodorja őket tőlem.
- Glimmer! - hallom a nevemet, azt hiszem Johanna szólít.
- Johanna! - kiabál Finnick. Feltápászkodom, de pár perc múlva újra a földön találom magam. Szaggatottan veszem a levegőt, igyekszem nem törődni a lábakkal, amik folyamatosan nekem ütköznek.
Egy kéz felránt, erős, titkon azt remélem Finnick az, de amikor meglátom a fekete öltönyös embert sikítás hagyja el a számat. Reflexből fordulok meg, és futni kezdenék, de ez a megvadult embereken keresztül nem megy úgy, ahogyan tervezem. Feltűnik másik két öltönyös is, és rángatni kezdenek, amikor nem engedelmeskedem nekik.
Nem adom könnyen magamat. Az egyiket ágyékon térdelem, a másiknak lekarmolom az arcát. A harmadik viszont ott terem, hátra csavarja a kezemet, és lefog. Senkinek sem tűnik fel az, hogy elrabolnak.
Egy sötétített ablakos limuzin felé vonszolnak, igyekszem kiszabadítani magamat, de most már megint ketten fognak, egy pedig kinyitja az ajtót.
- Eresszenek - préselem a fogam között, és utolsó erőfeszítésemmel elrúgom magam a kocsi oldaláról, hátha hátra esünk. Ez nem jött össze, csak azt értem el vele, hogy az egyik - kopasz, barna bőrű, hófehér fogsorú - pasi lekever egy hatalmas pofont. Vérezni kezd a szám, ezt a vért összegyűjtöm, és beleköpöm az ember pofájába.
- Glimmer Peterson, kérem - szólít meg egy nagyon ismerős hang. Mivel a szép szóra sem hallgatok, folytatja. - Injekciózzák be!
Felkapom a fejemet, de már érzem is, ahogyan a tű belém fúródik, és megszűnnek az ingerek, a hangok, és megszűnik létezni az élni akarás. Nem küzdők tovább ellenük, egyszerűen nem látom értelmét. Hagyom, hogy egyszerűen benyomjanak a hátsó ülésre.
Kudarcot vallottam.
Aspen minden bizonnyal meghalt, talán a többieket is kivégzik. Johanna és Finnick is pórul fog járni, csak úgy, ahogyan Annie is.
Az arcom meleg lesz a langyos könnyektől, de nem mozdul a kezem, hogy letöröljem, akárhogy akarom.
Elautókázgatunk egy darabig. Valahol, valamennyi idő múlva, valamiért kivesznek a limuzinból.
Első tippem az, hogy most fognak Snow elnök elé vezetni, hogy első sorból nézhesse végig a kivégzésem. De amikor légpárnásra szállunk, lüktetni kezd a mellkasom. A gyomrom borsó méretűre zsugorodik.
Ez a legnagyobb reakció, amit kivált belőlem ez a lopakodó repülő. Nem tudom mi volt abban az injekcióban, de az biztos, hogy hatásos. Nem ellenkezem, teszem, amit mondanak, vagyis, inkább visznek amerre mondják, mert teljesen elhagytam magam.
Valameddig utazunk, valamerre. Nem igazán érzékelem az idő múlását, sem azt, hogy mik tört körülöttem. Csak a gyomromban lüktető fájdalomra tudok gondolni, ami most kezdett el egyre jobban érződni.
Az öltönyös férfiak mellett feltűnik egy másik is, aki elképesztően ismerős valahonnan, de nem jut eszembe honnan. Megpróbál beszélni velem, de miután megmondják neki, hogy benyugtatóztak, abbahagyja a kérdezősködést.
Lehunyom a szememet.
Egy nyirkos helységben ébredek, mindenféle műszerrel körülvéve. Agyam kótyagos, fogalmam sincs, hogy mi is történt az elmúlt időben. Amikor meglátom, hogy a karom az ágyamhoz van szíjazva, úrrá lesz rajtam a pánik. Hangosan, és gyorsan kapkodom a levegőt, amitől a mellettem lévő monitor egyre gyorsabban kezd pityegni. Le akarom tépni, de nem sikerül. Az ajtó kicsapódik, és egy nővér ront be, a kezében csiptetős jegyzettartóval.
- Miss. Peterson, nyugodjon meg! - mondja. Leteszi a mellettem lévő kis éjjeli szekrényre a jegyzettartót, és a kezét a karomra téve csitítani kezd. Lassan, de hallgatok rá. Szívverésem egyenletes lesz, és ezt a monitor is felveszi.
Végül egy hatalmas sóhaj hagyja el a számat, és ismét lehunyom a szememet. De mielőtt belém fecskendezne valamit, fel tudom tenni a kérdésemet.
- Hol vagyok?
Elmosolyodik, és megsimítja az arcomat.
- Hamarosan mindent meg fog tudni - ezzel benyomja a karomba az injekciót, és kimegy.
Amikor legközelebb felébredek, sokan vannak körülöttem. Fáj az ajkam. Eszembe jut, hogy valaki megütött.
- Jó reggelt, Miss. Peterson - mondja Plutarch Heavensbe. Elkerekedik a szemem. Ha Plutarch itt van, akkor nem lehetek jó helyen. Ahogy végignézek a tömegen, több ismerős, és néhány ismeretlen arcot pillantok meg. Itt van Senatus Crane is, akit még nem láttam Seneca nélkül. Itt van a három fazon, aki elrabolt. Két férfi, és két nő, akit nem ismerek.
És itt van még...
Haymitch is.
- Mi történik? - kérdezem rekedt hangon. Őszintén össze vagyok zavarodva, de Senatus kegyetlenül, és egyszerűen elmagyarázza, hogy mi is történt, és miért kellett engem "elrabolni".
A magyarázat rémes, de igyekszem rezzenéstelen arccal végighallgatni.
Tényleg létezik a Tizenharmadik Körzet, ezt azzal tudják bizonyítani, hogy jelenleg is az ő orvosai látnak el, és a katonái vigyáznak az épségemre. Megjegyzem, hogy ha vigyáztak volna, akkor nem kezd el vérezni a szám, de mindenki figyelmen kívül hagyja a megjegyzésemet.
Mikor az emberek megőrültek, a földre löktek, és rám tapostak, belső vérzésem keletkezett, de azt sikerült elállítaniuk, egy beavatkozás keretében. Elmondom, hogy ez teljesen hidegen hagy, térjenek a lényegre.
Amikor Aspenék feladták a harcot, először semmi sem történt, a tömeg felbőszült, viszont a körzetekben örömujjongások törtek fel. Ezt, az oda beépített kamerákból tudták meg utólag. Mivel képtelenek voltak egymásnak esni, a Játékmestereknek lépni kellett - de úgy, hogy Aspen élje túl.
- Először az volt a cél, hogy meghaljon - mondja rideg hangon Senatus. - Akkor miatta vitted volna a tervet. De senkinek sem tetszett az ötlet, így eldöntöttük, hogy mindenképpen kimenekítjük az arénából.
Megnyugszom egy kicsit, hogy Aspen szerencsére biztonságban van, csak azért nem láthatom, mert súlyosak a sérülései. Először érzem normálisnak, hogy kimondom egy mondatban a "szerencséré"-t és a "súlyos sérülések"-et. De bármennyire is furcsának tűnik, ebben a szent pillanatban ezt normálisnak gondolom.
- Tehát, miután kimenekítettük őket - elharapja a mondatot, és Haymitch-re néz. Ő megrázza a fejét, én pedig értetlenül pislogok. - Tehát, miután sikerült téged elhoznunk, elszabadult a pokol a körzetekben. Egy kamera felvette, ahogyan berángatunk az autóba, és leadták a körzetekben "Elrabolták a bajnokot" címmel. Vicces nem?
A szám szélét rágcsálom. Még is hogyan lehet ez vicces?
- De itt az ideje, hogy pihenj egy picit - mondja Plutarch. - Sok dolgon mentél keresztül, ezeket fel kell dolgoznod, jobb lenne, ha önként maradnál itt, de ha nem vagy rá hajlandó, úgy sem tehetünk mást. Be kell nyugtatózni.
Megígérem, hogy nem mászkálok el, és jól viselkedem. Elgondolkodok azon, amiket tettem, mint egy rossz gyerek. De ezt a beszólásomat sem értékelik. Lecsukom a szemem, és elalszom.
Nem tudom, mikor ébredek, de pont a nővér vizsgálja a monitort. Egyenletes csipogása bíztató.
- Éhes vagyok  - mondom. - Kaphatnék valamit enni?
Bólint, és kirohan. Kisvártatva visszaérkezik egy hatalmas tálcával, rajta zabkásával és vízzel.
Ennél már csak a száraz kenyér lenne jobb.
Észrevettem, hogy Johanna mellett rám ragadt a szarkasztika, és a cinizmus. Hm. Leveszi rólam a szíjjakat, és megvárja amíg befejezem. Majd kiviszi a tálcát.
Miután becsukódik az ajtó, és meghallom a tompa kopogást, ami a nővér lépteit jelentik, kipattanok az ágyból.
A kipattanás nem a megfelelő szó, sokkal inkább kikecmergek. Megfájdul a hasam. Felhúzom a kórházi felsőmet, és megpillantom a jó hosszú varrat helyezkedik el. Áu.
Lassan az ajtóhoz lépdelek a kórházi mamuszban, amit az ágy lába alatt találtam. Kinézek az ajtón, és miután az ürességtől kongó folyosót látom, elindulok jobbra. A falak fehérek, az ajtók szürkék, fémből vannak, és mindegyik közepén egy szám helyezkedik el.
399...398...397...396...395...
Tovább megyek, és ismerős hangokat hallok az egyik kórteremből, vagyis, gondolom, hogy egy kórteremből, mert az én orvosi szobám is itt van.
- Hányszor mondjam, hogy nem vagyok beteg! - kiáltja Johanna. Ezt a mondatot hatalmas csörömpölés kíséri, és kivágódik az ajtaja. A falhoz lapulok, és imádkozom, hogy ne vegyenek észre a nővérek, de nem felém igyekeznek. Visszafelé benézek Johannához, talán most nem kéne zavarnom, jobb lenne megvárni, amíg lenyugszik.
Így is teszek, és belesek az egyes kórtermekbe. Johannáé mellett lévőben megpillantom Annie Crestát, akinek fogalmam sincs, mi baja lehet, hogy kórházba szállították.
Tovább megyek, és a 392-esbe is benézek, és meglátom Rambint, mindenféle műszerekkel körülvéve. Az azt követőben senki sincs.
Úgy érzem, talán elpárolgott Johanna dühe, így visszafordulok a kórterme irányába.
Bent meglátom, a csupa kék-zöld foltos Johannát, amint karikás szemekkel ül az ágya szélén, lábát lefelé lógatja, és komoran elvigyorodik, ahogyan belépek. Leülök mellé és egy pillanatig némán állunk.
Most fogom fel, hogy Aspent nem láttam egyik teremben sem. Mellkasomban szorító érzés tör fel, odakapom a kezemet, hátha enyhíteni tudom vele, de nem sikerült.
- Tudtál róla, hogy létezik a Tizenharmadik, igaz? - kérdezem.
Míg én szigorúan vizslatom Johannát, ő a szoba másik felében lévő kis növényt nézi. Bólint.
- És azt is tudtad, hogy Aspent meg akarják ölni, csak azért, hogy miatta végigcsináljam ezt az egészet, amit még most sem tudom mi is.
Ismét biccent.
- Miért? Miért nem tudtad elmondani? - kiáltok rá. Magamat is meglepem határozott, és ijesztő hangsúlyommal, éles hangommal. Johanna is meglepődik, ezt onnan tudom, hogy hirtelen rám emeli tekintetét. Szemében zavartság tükröződik, mintha két érzelemmel viaskodna.
- Mert nem mondhattam el, zsenikém - mondja, és ismét elnéz rólam.
- És a többiek? Ki tudott még róla?
- Finnick. Haymitch, Plutarch, Seneca, Senatus – elgondolkodik . - Mags, de ő nem volt idén mentor. Gyogyós és Feszkós. Egyszóval, szinte mindenki, kivéve....
- Kivéve Cashmeret, Glosst, Enobariát és Brutust - fejezem be. Lassan kezd összeállni a fejembe a kép. Csak azok maradtak a mentorálltjuk halála után is a Kapitóliumba, akik tudtak az egészről, akik nem azok elhúztak: mint Cashmere és Gloss.
- Ügyes - gúnyolódik. Ajkamat harapdálom, zavartan pislogok.
- Hol van Aspen? - csúszik ki a számon. Johanna megrázkódik, és megvakarja a tarkóját. Három percen keresztül néz némán maga elé.
- Johanna - fordítom felém az arcát. - Hol az öcsém?
- Finnick-kel és - nagyot nyel. - Primmel. És Gale-lel.
Elmosolyodom. Ha velük van, nem lehet nagy baja.
- Oké. És ők hol vannak? - kérdezem egy fokkal vidámabb hangon. Johanna mélyen a szemembe néz, mintha egy könnycseppet vélnék felfedezni barna boci szemeiben.
- A Kapitóliumban.