20. fejezet

Aspen Peterson

Az ágyú kétszer szólalt meg öt percen belül. Érdemes lenne aggódnom?
Kellene - suttogja egy belső hang.
Akárhogyan is számolom, már csak hatan vagyunk, ami azt jelenti, hogy mi négyen és Pszihé Cruel meg Darrel.
Gyomrom háborog, szédülök, és minden egyes mozdulattal közelebb jutok ahhoz, hogy felüvöltsek, netán kidobjam a taccsot. Koncentrálnom kell, hogy ne kiáltsak fájdalmamban.
- Aspen, hányszor mondjam még, hogy itt kell maradnod! Fel fog nyílni a sebed, ha megerőlteted magadat - pirít rám egy kicsit idegesen Prim. Ő az a fajta lány, akit nem lehet kihozni a sodrából, végtelenül nyugodt, és jó. Ezért tartja mindenki valószínűtlennek, hogy megnyerje a Viadalt. Nekem még is sikerült egy kisebb kiabálást kicsikarnom belőle.
- Nem - legyintek egyszerűen. - Induljunk.
Gale felkapja az egyik, Rambin a másik, saját táskáját, Prim pedig a kis kézben hordozható zsákot,  fogja meg. Egy kisebbet hagytak nekem, bár Prim ez ellen is heves tiltakozásba kezd. Én csak megvonom a vállam, és felveszem a táskát. Barna színe miatt jól beleolvad a környezetbe, bár ebbe a pár napba nem volt alkalmunk éles helyzetbe kipróbálni. Világos van, a fény megvakít egy pillanatra, közben igyekszem nem törődni a hátamba nyilalló fájdalommal. Már most érzem, hogy valami nem oké.
Előkapom a késemet. Ezúttal ketten vagyunk védtelenek, Prim és én se tudjuk megvédeni magunkat, a többiek segítségére szorulunk. Rambin megy elől, Gale hátul; gyakran maga mögé tekingetve.
- Egy... egy almafa.... két...két katica  - suttogja maga elé Rambin. Mindannyian kérdőn meredünk rá, de nem törődik velünk, tovább folytatja ezt az idióta gyerekdalt, ami nagy valószínűséggel számolni tanítja a gyerekeket. Nem gondoltam, hogy ennyire ki van bukva a srác halála miatt, habár tényleg jól egymásra voltak utalva. Akarom mondani, Jeffnek volt szüksége Rambinra, fordítva ez egyáltalán nem igaz. De milyen az már, ha a bátyád csajának az öccse hal meg a szemed láttára, te pedig nem tudsz neki segíteni? Marha szar, ennyi a válasz.
Ha most megöljük a Hivatásosakat, fogalmam sincs mit fogok velük kezdeni. Mindenki mindenki ellen lesz? Esetleg Gale és Rambin összefog, aztán eldöntik melyikük a nyerő?
Igyekszem nyugtatni magamat, hogy jelenleg nem ezen kéne agyalnom. Még nem kell vele foglalkoznom.
- Nézzétek! - mutat az ég felé Prim, úgy egy óra séta után. Épp az erdőben járunk, ami után a futóhomok sáv, és a szaru jön, a különböző körcikkekkel. Először csak egyet pillantok meg, de utána érkezik a másik három ezüst ejtőernyő.
Fülig szalad a szám, ugrok egyet örömömben, ami csak azt eredményezi, hogy beszúr a hátam. Összepréselt ajkakkal nyitom ki az első tégelyt, amiben sült hús van.
A többiből is ezt veszik ki a többiek.
- Akkor szerintem álljunk meg enni - jelentem ki, és már ülök is le, hogy neki tudjak látni falatozni. A leülés nem megy zökkenőmentesen, elfolytok egy nyögést. Kis körbe gyűlünk, Rambin, és én enni kezdünk. Gale és Prim őrködik, ami annyiból áll, hogy össze vissza nézelődnek. Amikor befejezzük - valami isteni volt - felváltjuk őket. Ezután Prim ellenőrzi a kötésem, letekeri, bekeni a krémmel, amit nemrég talált a táska alján, újra keni, majd belém diktál egy kis vizet, amivel a fájdalomcsillapítót nyelem le. Mindenki iszik, egyedül én nem vagyok hajlandó több vizet vinni a szervezetembe. Egyszerűen nem érzem magam szomjasnak, és kész.
Az idő gyorsan telik, a délből se perc alatt délután lesz, alkonyatkor pedig megsütjük a nyulat, amit Gale vett észre út közben. Szegény nyuszinak az lett a veszte, hogy velünk találkozott.
Na, nem mintha bánnám.
Tábort verünk, alig kétszáz méterre az erdősáv végétől.
Nem sokkal sötétedés után megszólal a himnuszunk, amit követnek az áldozatok. Az arcokat a szokásosnál tovább tartják kivetítve, jelezve, hogy vége lesz valaminek. Hamarosan, mind meghalunk, vagy közülünk győzedelmeskedik egy. Csak egy.
A hármas fiú után a hatos srácot mutatják. Ennyien haltak meg.
Alig jöttünk be pár napja az arénába, talán három, de teljesen elveszítettem az időérzékemet. Érzem, hogy meg fogok bolondulni, ha nem jutok ki innen.
Teljesen más kérdés az, hogy ha nem jutok ki, akkor nagy valószínűséggel meghaltam, szóval felesleges a megőrülés dolog miatt aggódnom.
De ki fogok jutni.
Igaz, nem tudom hogyan ölöm meg Gale-t, vagy Rambint, esetleg Primet, de meg kell tennem. A nővéremnek már csak én vagyok, és én se nagyon akarok tizenhárom évesen meghalni.
- Prim, Aspen aludjatok. Mi őrködünk - kezdi Rambin, de a szavába vágok.
- Ha most ti ketten egyszerre vagytok ébren, egyszerre is fogtok aludni. Gale, feküdj le! - Azzal leöntöm a tüzet, nehogy ide csalogassa a vadakat, netán a Hivatásosakat. Nem tudom melyikkel járnék jobban.
- Fára kéne másznunk - suttogja Prim. Én sem szívesen töltöm az időmet a földön, ráadásul sérülten, de miután Prim felvilágosított arról, hogy nem fejthetek ki nagyobb erőt, mert felnyílik a sebem, akkor elfogadtam, hogy lent maradok. Persze erre kitör a vita, arról, hogy jobb lenne, ha mind lent maradnánk.
- Tégy meg nekem egy szívességet, és ölj meg - suttogja Rambin maga elé, miután Gale és Prim elhelyezkedett, esetleg el is aludt. Semmi kétség, Rambin megőrült.
- Mit zagyválsz? - kérdezem élesebben a kelletnél. Ijedten felém kapja a tekintetét, szája elnyílik. Nagyot nyel, én meg arra jutok, hogy bunkó voltam.
- Ezt mondta... - elcsuklik a hangja. - Jeff ezt mondta nekem, amikor eljutottunk a Tizenkettedikbe.
- De miért? - értetlenkedek. Nem tudom felfogni, hogy miért akarna valaki meghalni, rögtön a Viadal elején, amikor még mindenkinek ugyanannyi esélye van nyerni. Kivéve ha...
- Megsérült, hát nem láttad? - ripakodik rám. Most nézem meg először igazán Rambint. Eddig csak egy szép lányt láttam, bronzos bőrrel, tengerzöld szemekkel, aki jó harcos, és akiért mindenki oda van, csak úgy mint a testvéréért. Bele sem gondoltam, hogy ő is ugyanilyen érző lény lenne, mint én. Teljesen összetört, ha eddig volt kétségem afelől, hogy nem játssza meg magát a támogatók miatt, már minden bizonnyal elillant. Könnyek csillognak a szemébe, meg se próbálja leplezni magát.
- De, de láttam - sütöm le a szememet. Ez a lány teljesen más, mint amilyennek gondoltam korábban. Felszínesnek, sekélyesnek. Pozitívan csalódtam benne, de ez csak egy valamihez vezethet.
Még nehezebb lesz megölni őt.
Nem szólalunk meg többé az este.
A stratégiámon gondolkodok, mit kellene tennem. Szólhatnék Rambinnak, hogy aludjon nyugodtan, és álmába leszúrnám, de ez több problémát vet fel.
Kizárt dolog, hogy elaludna, amíg egy sérült tizenhárom éves gyerek vigyázna rá. Tegyük fel, hogy még is, akkor is ott van a bökkenő, ha nem is ébrednének fel a többiek, és őket is el tudom intézni - kizárt, hogy Primet meg tudnám ölni - akkor sem tudom egyedül legyőzni a Hivatásosakat. Pech.
Szívás.
És ezzel szinonimái.
Hátrahajtom a fejemet, és a sötét erdőt pásztázom, éber vagyok, nem vagyok álmos.
Elkortyolgatom a vizemet, és megeszem a zsemlém, amit meghagytam a csomagból, amit nemrég kaptunk. Lassan falatozok, hogy minél tovább kitartson.
A fájdalomcsillapító hatása múlni kezd, ezért Prim táskájához lépek, és igyekszem megkülönböztetni a teljesen egyforma fehér pirulákat.
Fél órába telik, mire a sötétben kibetűzöm a fájdalomcsillapító feliratot. Bekapom, és visszakecmergek a helyemre.
Rambin szó nélkül tűri a mutatványt, meg se nyikkan.
Csilingelésre leszünk figyelmesek, a lány arca felderül amikor újabb támogatói adomány érkezik. Egyenesen Rambin ölébe pottyan. Egy kis levelet vesz elő, és olvasni kezdi.
Ajkait harapdálva olvassa a sorokat, majd eltorzul az arca, düh ül ki a vonásaira. Egy önkéntelen mozdulattal  gyűri apró galacsinná a papír fecnit.
- Mi az? - kérdezem, de egyből elhallgatok,amikor meglátom a szikrákat szóró szemét.
- Nem fogom elmondani. Nem mondhatom el - suttogja maga elé révedve. De azért közelebb kúszik hozzám, és észrevétlenül a kezembe csúsztatja a papírdarabot.
Nem olvasom el, legalábbis egyenlőre.
Magunk elé bámulunk. Valahol egy bagoly huhog, de ezen kívül nesztelen az éjszaka.
Utálom a csendet.
ITT
Éjfél körül váltunk őrséget, szinte azonnal elalszom.
Reggel Prim ébreszt fel, beadja a gyógyszerem, lecseréli a kötést, és bekeni a sebet. Azt mondja, már egész szépen gyógyul, de nagyon piros körülötte, ami nem tudja mitől van. A biztonság kedvéért két réteg krémet ken rá.
Felnyaláboljuk a cuccainkat, és korgó gyomorral nyakunkba vesszük az erdőt.
Hamar elérkezünk az erdősáv végére, és a szemünk elé tárul az arany Bőségszaru, körülötte a tizenkét körcikkel, amiken álltunk.
- Hé - suttogja Rambin, és vissza ránt minket, amikor kilépnénk. - Tudjátok, hogy milyen alapon helyeztek el bennünket az egyes körzetek cikkébe?
Megrázom a fejemet, Gale és Prim feszülten tanulmányozza Rambin izgatott arckifejezését. Szemmel láthatólag nagyon örül annak, hogy valamit tud, amit mi nem. Szuper.
- Emlékeztek a rangsorra, ugye? Én és Pszihé voltunk az elsők, ezért raktak minket az Első Körzethez. Te - bök Gale felé - második lettél Darrellel, ezért kerültetek a Második Körzethez. És így tovább...
- Erre, hogyan jöttél rá? - kérdezi leesett állal Prim. Az én arcom is tükrözheti a döbbenetemet.
- Nem én. - Hitetlen elhallgat, és szipogni kezd. - Jeff...
Komoran elfordulok. Nem szeretem ha egy lány sír, olyankor tehetetlennek látom magamat, nem tudok mit kezdeni. Szerencsére Rambin leküzdi a sírhatnékját, úrrá lesz rajta a bosszúvágy.
Előrántja a szigonyát, ami eddig a hátára volt erősítve, Gale a kardját forgatja maga előtt.
Belenyilall a hátamba a fájdalom, de összeszorított foggal, homlokomon gyöngyöző izzadsággal előveszem a késemet, a sarlómat pedig megigazítom az övemben.
Mély levegőket veszek, lehunyom egy pillanatra a szememet, de csak egy másodperccel tovább mintha pislognék, nehogy feltűnjön bármelyiküknek is.
- Szóval a terv - kezdi Gale. - Aspen, vigyázol Primre, ha valamelyikük rátámad, akkor megvéded. Esetleg besegítesz ha valamelyikünk rászorul.
- Aspen így nem harcolhat! - mondja Prim. Megforgatom  szememet.
- Azt hiszem, ezt már tisztáztuk - zárom le. Gale felé biccentek, aki bólogatva folytatja.
 - Enyém Darrel. A tied pedig Pszihé.
Már csak egy kérdés maradt nyitva, ami valószínűleg mindegyikünkben ott lebeg, de semelyikünk se elég bátor megkérdezni. Félünk a választól. Prim vesz erőt magán.
- És mi lesz velünk, ha mindketten meghaltak?
Gale egy percre eltöpreng.
- Akkor valószínűleg az nyer, aki a leggyorsabban reagál.
Megfagy a levegő, kínos csend telepszik közénk.
Fejben már kidolgoztam én mit fogok tenni, miután Gale és Rambin elvégezték a piszkos munkát.
Reményeim szerint, legalább az egyik hivatásost sikerül kinyírniuk, de ők ketten meghalnak - undorítónak érzem magam, hogy ilyeneken gondolkodok, de fel kell készülnöm minden eshetőségre, ahogyan Glimmer is megmondta - így azaz utolsó Kiválasztott megöli Primet - nagyot nyelek - én pedig hátulról leszúrom.
Gonosz vagyok, de jó ember sosem nyer a Viadalon, ez tény.
- Induljunk - mondom, és lépni készülök, de visszafordulok feléjük. - Srácok. Bárhogy is alakul a mai nap... sajnálom. Ebből nem fogunk mindannyian kimászni, de remélem, hogy az egyikünk lesz a bajnok.
Érzelmes pillanat ez. Prim a vállamra teszi a kezét, majd lecsúsztatja a kézfejemre, és megmarkolja. Gale kezét is odahúzza, aztán Rambin is csatlakozik hozzánk. Gale és Rambin keze egymáséba fonódik. Mindegyikünk arcán halvány, mosolyféle fut át. Bátorítóan megszorítom a lányok kezét, majd én bontakozok ki először a kézhálóból.
- Tényleg indulnunk kell!
Prim könnyei kibuggyannak, ezért ösztönösen a másik irányba nézek és el is indulok. Szótlanul ballagunk, jelekkel kommunikálunk, és amikor eljutunk a futóhomok sávon megállunk. Rambin némán vállalkozik elsőként az ugrásra. Egy méter, de elég egy rossz mozdulat, és már is vége mindennek. Rambin után Prim, utána pedig én következem. Nem megy olyan egyszerűen az ugrás, a fájdalom szétsugárzik az egész hátamban, a gerincvelőmig kihat. Sziszegve érkezek a biztos talajra, épp akkor amikor Gale is. Amikor belépünk a második koncentrikus körbe, hirtelen emelkedni kezd egy plexi lap mögöttünk.
Csaknem három méter magas mesterséges fal választ el a meneküléstől. Ezek szerint mindenképp be akarják fejezni a Viadalt, nekik teljesen mindegy, hogy hogyan. Bizonytalanul lépünk előre.
Egy kés áll a plexibe mögöttem, automatikusan odakapom a fejemet ahonnan a kés érkezett. Magam mögé rántom Primet, és elém emelem a kést. Darrel alakját látom meg először. A tüskéin megcsillan a napfény.
Pszihé Cruel közvetlen mellette jön, ördögi vigyorral a képén.
- Azt hiszem, a túlerő nem szép dolog - cicceg Pszihé, és cinkosan Darrelre néz.
- Szerintem pont egyenlő az állás. Azt a kettőt gyerekjáték lesz elintézni, nem gondolod? - somolyog a fiú. Méreg önti el az arcomat, hiszen az "azt a kettőt" nekünk szólt. Nekem és Primnek.
- Ne felejtsd el, hogy én öltem meg Celestet! - kiáltok a fiúra. Mindketten felém kapják a fejüket. Rambinnak nem kell több, el is hajítja a szigonyát, hajszál pontosan céloz, és Darrel szívéve fúródik. Pszihé arca megnyúlik, ahogyan eldördül az ágyú. Üvöltés tör fel a torkából, és a baltáját megforgatva ront Rambin felé, aki immár fegyvertelen. Gale azonban gyorsan reagál, ráugrik a lányra, és megpróbálja kicsavarni a kezéből az aranymintával körbedíszített, véres végű szerszámot. Pszihé ágyékom térdeli Gale-t, mire az felnyög, és a fájú testrészhez kap. Pszihé leveti magáról, és fejbe vágja a baltája nyelével, a fiú egy pillanat alatt összerogy, és megtántorodik. Rambin eközben elszaladt a szigonyáért, és megindul Pszihé felé. Az eldobja az imént említett tárgyat - amivel az előbb Gale-t próbálta megölni -  de a másik ügyesen kitér előle. Egy tigrisbukfenccel Pszihé előtt terem, hatalmas kiáltással esik neki, a látszólag fegyvertelennek tűnő lánynak. Pszihé azonban kihúzza az övéből a kardját, és hárítja a csapást. Egy ideig hadakoznak.
Hátrapillantok a vállam felett Primre, aki szája előtt tartva a kezét igyekszik nem kiborulni.
- Nyugi - sugallom némán. A késemet még mindig maga előtt tartom, nem merek megmozdulni. Most először engem is megbénít a félelem. Gale még mindig eszméletlen, legalábbis annyira megérezte az ütést, hogy nem bír felkászálódni a földről. Rambint épp Pszihé kényszeríti földre, de előbbi lerúgja magáról.
Beindulnak az ösztöneim.
- Prim; menj Gale-hez, nézd meg mi a baja! - utasítom. - Én segítek Ram-nek.
Prim és én egyszerre lövünk ki, csak épp ellenkező irányba. Rambin és Pszihé körülbelül harminc méterre lehet tőlem.
Öt méterre tőlük megtorpanok. Nem tudok segíteni, ha közvetlenül avatkozom be.
Ekkor történik valami. Kint felgyúlnak az első lángnyelvek, amik se perc alatt érkeznek az átlátszó falhoz. Eszembe jut a tavalyi Viadal, ahol Glimmer tűzbe vetette magát. Ha nem jól sülne el a dolog, én is simán megcsinálhatom idén is. Lefogadom, ha sokáig szerencsétlenkedünk, valamennyinket a tűz fog megölni.
Pszihé egy elegáns mozdulattal csavarja ki ellenfele kezéből a szigonyt, jó pár méterre tőlük huppan a földre.
Nem gondolkodok, zsigerből cselekszem. Dobópozícióba helyezkedem, hátrahúzom a kezemet, előrelendítem, és a célpont felé engedem a kést. Pörögve repül Pszihé felé. Nagyjából fél másodpercen múlott, hogy eltaláljam, mert már ugrott volna odébb.
De meg van.
Megöltem Pszihét.
Előrebucskázik, és megszólal az ágyú. Hatalmas kő esik le ekkor a szívemről, de rájövök valamire.
Beigazolódott,amitől a legjobban féltem.
Úgy helyezkedem, hogy Rambint és a közeledő Gale-t is lássam. Kikapom a sarlót az övemből, és várom, hogy közeledjenek.
Rambin egyik kezében Pszihé kardját fogja, előrenyújtja, vádlón bök Gale felé, másik kezében az ismert háromágúszigony van, dobásra készen. Így lépked felénk, majd három méterrel előttem megáll. Gale kezében szintén ott a kard, két kézbe fogja. Mögötte Prim szipog kétségbeesetten.
Én pedig, jobb híján egy sarlóval a kezemben nézek szembe a hajdani szövetségeseimmel.
- Hát ennyien maradtunk - nyel egyet Rambin, de le nem venné rólunk a szemét; semmi pénzért.
Lepörgetem a fejembe az esetleges lépéseket, de mindig rosszul járok.
Ha Rambinra támadok, Gale simán leszúr utána, vagy esetleg közben is.
A másik helyzetben is ugyanez a szituáció a lehetséges.
Gondolkozz! Gondolkozz!
- Úgy tűnik - helyesel Gale. - De csak egyikünk nyerhet.
Beleharapok az ajkamba. Nagy levegőt veszek, várom, hogy kitisztuljon a fejem, várom, hogy melyikük lesz a gyilkosom.
Mert én nem fogok tudni úgy élni, hogy megöljem bármelyiküket is.
- Hát, én ilyen áron nem akarok bajnok lenni - mondom a lehető leghangosabban, és eldobom magamtól a sarlót. Most veszem csak észre, hogy a hátam sajog, és émelygek. A táj domborzata kezd homályossá válni.
- Öljetek meg, tessék. Éljetek csak ti úgy, hogy megöltétek egymást. Hajrá. Mert én nem akarok a gyilkosotok lenni - sziszegem a fogam között. Mélyen Rambin szemébe nézek. Arcán keseredés, megkönnyebbülés, és döbbenet látszik. Gale-re sandít. Követem a pillantását. Na, az ő arcáról aztán lehetetlenség akármit is leolvasni! Beszívja az alsó ajkát. Meglátom Primet a háta mögött, épp mosolyog, mintha büszke lenne rám.
- Mi lesz, ha nem csinálunk semmit? Hm? - kérdezi Gale. - Ránk szabadítanak valami mutánst. Valakinek nyernie kell, a többi így is úgy is meghal.
- De nem mindegy hogyan - mondja legnagyobb meglepetésemre Rambin. - És ki által.
Maga mögé dobja először a kardot, azután a szigonyt, mindezt úgy,hogy nem veszi le a pillantását rólunk. Mindketten Galere nézünk, illetve mindhárman.
Gale arckifejezése még mindig megfejthetetlen. Nagy sóhaj hagyja el össze préselt ajkait, majd az ő fegyvere is a földön csörren. Széles mosolyra húzom a számat. Prim felugrik örömében, és megöleli a fiút.
Kis körbe gyűlünk, most már mindenféle harci eszköz nélkül.
Leülünk.
Látom, ahogyan az aréna ege beborul.
Látom, ahogyan légpárnások jönnek, hatalmas robajt hallok. Mintha romba dőlne valami.
Eldőlök a puha pázsiton, igyekszem kiverni a fejemből ezt az ostoba álomképet.
Prim kétségbeesett sikolyát hallom, ahogyan Gale-be kapaszkodik, hogy meg tudjon menekülni az egyik légpárnás karmaiból. Gale próbálja megragadni a lányt, de a teste megrázkódik, mintha megrázta volna az áram.
Az eget nézem, mert nem bírok összpontosítani.
Fogalmam sincs, mi történik, ez biztosan nem lehet igaz. A tűz átjutott a plexi falon.
Lehunyom a szemet, mert kezdem elveszíteni a valóság érzetem.