1. fejezet- Miattad

Az álom egy fura jelenség, nem lehet befolyásolni, legalábbis, nekem eddig nem sikerült. Még is, minden egyes pillanatban, amikor az ember azt hinné, nem lehet ennél rosszabb, az agyunk tetézi, és még szörnyűbb rémképeket idéz elő. Ugyanez a helyzet, ha valami jót álmodunk. Vágyunk rá, hogy igazzá váljon, szóval a jó álmok sem rosszabbak a rosszaknál.

Remélem az enyémek nem fognak megtörténni, az lenne a legnagyobb csalódás az életembe, ha teljesen megfosztanának azoktól a dolgoktól, amiket az álmomban is elvszenek.

Elsősorban itt Aspenre gondolok. Marvelt már elvették tőlem, de nekik ez sem volt elég, még több hiányt akartak kelteni bennem. Megölték a szerelmem, elrabolták az öcsémet, ezzel megfosztottak önmagamtól. Egész álló nap csak vegetálok, nem vagyok hajlandó enni, lassan két-három hete, ezért infúzión keresztül nyomnak belém mindenféle szereket, hogy ne száradjak ki, ugyanis inni sem vagyok hajlandó.

Minek éljek, ha az öcsém Snow markában van? Jól gondoltam, hogy valami ütőset akar, hogy igazán megfélemlítsen engem. A testi sebek begyógyulnak, de ha megöli Aspent örökké sérült maradok. Marvel nem jött, nagyon régóta.

Miután kilépett a Kapitóliumi szobám ajtaján, azt suttogva, „soha”, fel sem keresett. Hiába hívtam, hiába sóhajtoztam, vágytam rá, ide se tolta a képét.

Ha azt mondom csalódott vagyok, vagy össze  vagyi törve az tenxhe kifejezés.

Teljesen szét vagyok csúszva, árnyéka vagyok önmagamnak, és ezzel felírhatok egy jabb Glimmert a vége láthatatlan sor végére.

Régi Glimmer.

Új Glimmer.

Köztes Állapotban Lévő.

Darabokra hullott.

Az elmúlt két hét abból állt, hogy az orvosok megpróbálnak rámtukmálni egy kis kaját, legaláabb, hogy annyira rendbe jöjjek, hogy ne keljen infúziós tasakot magammal húznom.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem próbálkoztam kivenni a karomból, de amikor elviselhetetlen fájdalmat érzek, mindig meghátrálok.

Gyáva féreg vagyok.

Úgy érzem képtelen vagyok még több fájdalmat elviselnem, képtelen vagyok arra, hogy még valamit megtegyek. A kisujjam mozdítása is komoly

koncentrációt vesz igénybe.  Pumpálhatnak belém akármilyen csodalöttyöt a kanülőmön keresztül, érzéstelenítőt, vagy akármit: akkor sem tudnak megfosztani a fájdalom valódi okától. A szívemen n hatalmas lyukak képződtek, mondhatni csak abból áll. Megmarkolom, a takarom szélét, gyorsan a párnába fúrom a fejemet, hogy belefojtsak egy feltörekvő sikolyt. Teljességgel bizonyos vagyok a tényben, hogy megbolondultam. Három napja jöttem rá erre a dologra, amikor ok nélkül felordítottam, mellkasomra tapasztottam a kezemet, és a falnak döntöttem a fejemet. Annyira bepánikoztak a Tizenharmadik Körzet orvosai, hogy azonnal benyugtatóztak, és leszíjaztak az ágyra.  Ezért vagyok most itt. Már egész jól hozzá szoktam, mondhatni otthonosan mozgok ebbe a gyógyító börtönben, amit magamban Őrültek kórtermének neveztem el. Nem alaptalan a dolog. Van egy jajgató társam, akivel néha napján közösen akadunk ki, ő nem más, mint Annie Cresta. Annie teljesen kifordult önmagából, és befordult önmagába, miután megtudta, hogy szívszerelme, Finnick is a Kapitóliumban raboskodik. Ez annyit jelent, hogy nyoma sincs a dilis, melegszívű és jókedélyű lánynak, kaptunk helyette egy őrült, hűvös és csendes lányt.  Annie nem szólt egy szót sem, Finnick elvesztése után,csupán sikítozott, mind ébren, mind pedig álmában. Rá a nyugtatók sem hatottak, az altatók bezárták a rémálmaiba, nem tudott elmenekülni az őt üldöző rémségektől, ennek pedig az lesz az eredménye, hogy megállás nélkül kiabálja Finnick nevét. Este. Amikor én aludnék.  De persze, tekintettel vagyok rá.  Jó ideje nem vagyok hajlandó bevenni az altatóimat, mindig a tenyerembe zárom őket, amikor a számhoz emelem a kezem. Csodálatosan feltűnően csinálom, még sem tűnik fel senkinek. Onnan gondolom, mert ha észrevették volna, akkor azt is nyomnának belém, mesterségesen, egy csövön keresztül.

Eddig esténként céltalanul bóklásztam, és csavargattam a csuklómra erősített karperecet, amin a beszámíthatatlanságom jeleként értelmeztek azt. Szerintem csak egy fehér gumipánt. Ez az egyetlen dolog dobta fel unalmas napjaimat. Amikor este, amikor mindenki alszik - leszámítva az őröket -,hallhattam lábaim kopogását a hideg betonpadlón. Semmi más. De most, ez a megnyugtató dolog is kezd kiveszni az életemből, pedig csak három napot voltam lekötözve. Ezalatt mondjuk legalább tízszer meghibbantam.  Johanna egyszer sem jött meglátogatni, mióta ő közölte a szörnyű hírt - miszerint Aspent Snow tartja a markában - messzire elkerül. A dolog úgy történt, hogy miután Johanna kitálalt, nekiugrottam, hogy hazudik. Hogy miért nem mondja el az igazat. Persze Johannát sem kellett félteni, és mivel sokkal erősebb nálam, egy határozott mozdulattal a földre terített, ahonnan nem akaróztam felállni. Csak sírtam. <br> Itt lenne az ideje bocsánatot kérnem tőle, de valahogy nem vitt rá a lélek, most pedig esélyem sem lenne. A karom, és a lábam is le van kötve, néha megpróbálkozok kiszabadulni, de aztán feladom. Nem megy. Haymitch tájékoztatott arról, hogy már most több halálos áldozattal járt a lázadás, amihez a szikrát én robbantottam ki. Többek között az anyám, az apám is emiatt halt meg, de ők nem nemes ügy érdekében, csupán az én hibám miatt. Minden miattam van. Aki ténylegesen a forradalom miatt halt meg, az Seneca Crane, az egyik Játékmester. Senatus és Plutarch időben ki tudott jutni a Kiképzőközpontból, Seneca viszont nem volt ilyen szerencsés. Snow emberei elfogták, amikor a légpárnáshoz igyekezett. Teljességgel bizonyos, hogy megölték. Vagyis, előbb megkínozták, és csak utána ölték meg. Az arénába két légpárnás szállt, egy a lázadóktól, egy a Kapitóliumtól. Versengtek, ki menekítheti, illetve rabolhatja el Aspent. Végül a kapitóliumi gép nyert. Mindig a gonosz nyer. Ez nem egy tündérmese, ahol a rossz elnyeri méltó büntetését.  Akkor már én is rég halott lennék, mert egykor én is a könyörtelenségükről híres Hivatásos Kiválasztottakhoz tartoztam - és még büszke is voltam rá. Ó, de még mennyire! Akkoriban csak a tankönyvekből, és elbeszélésekből ismertem a Viadalt, a vele járó dolgokat. De melyik Hivatásos vállalná fel, hogy az arénában lévő dolgok teljesen tönkretették? Nagy valószínüséggel egyik sem, ezért vágtam bele olyan bátran az edzésekbe, és ezért jelentkeztem azon a bizonyos sorsdöntő napon. Mindig megfordul a fejemben, az  a „mi lett volna ha...” gondolat. Persze ezer meg ezer féle képpen tudnám befejezni, de kényszerítem magam, hogy ne csináljam. Annie felordít mellettem, Finnicket hívja. Valósziínű, hogy álmodik, mert olyankor fúrja bele a fejét a párnába ilyen keservesen. Annie rendes lány. Kár, hogy teljesen zakkant.  Csak úgy, mint szerény személyem.  Ha jól gondolom - már pedig jól gondolom-, Annie nem ejtett ki egy árva szót sem a száján, viszont most határozottan ki lehett venni a sikítások között Finnick nevét. Ami ugyebár egy szó. Hm. Jól haladunk.  - Annie - préselem ki az ajkaim között. Inkább hasonlít sóhajra, mint megszólításra. - Annie! - mondom kicsit erősebben. - Annie, hagyd már abba ezt az őrült visítást, kérlek. Megbolondulok tőle! - kiáltom megsemmisítően. Ez nem én vagyok, az őrültség, a fájdalom és a kétségbeesés mondatja ezt velem. Már most érzem a bűntudatot, de még mindig komolyan gondolom, amit mondtam. Rám emeli riadt őzike szemeit - nem viccelek, szemei tényleg olyanok, mintha egy riadt őz nézne rám, leszámítva a szeme színét. Olyan páratlan káromkodásokat szór felém, hogy meghökkenek. Tényleg haladunk.  Elmosolyodok, és bocsánatot kérek a viselkedésemért.  Próbálok elaludni, de ezekkel a szíjakkal a karomon képtelenség. Aztán arra gondolok, hogy Finnicknek, Aspennek, Primnek és Gale-nek még rosszabb. Ó, Finnickről jut eszembe. Olyan találgatások láttak napvilágot, hogy a jószívű, kockacukros fiú végig segített a Kapitóliumiaknak. Hogy ki volt az, aki ezt kitalálta, azt nem tudom, viszont azt, hogy hogyan terjedt a hír, azt annál inkább. Mivel Finnick mindig is a Kapitólium üdvökéje, kedvence volt, örömmel nyújtott… szolgáltatásokat a kapitóliumi nőknek, nem volt nehéu rávenni, hogy támogassa az elnököt. Ez a másik oka, hogy Annie ki van bukva. Én sem örülnék neki, ha a kedvesemről ilyenket mondanának. Apropó kedvesem. Nem tudom, hogy Marvel mikor szándékozza idetolni a képét, de ajánlom neki, hogy siessen, mert ha itt lesz, nem állok jót magamért! Nagyon csúnyán le fogom szidni. Az ajtó nyílik, és megpillantok egy kicsiny alakot. Azonnal felismerem. Johanna. Nem szólalok meg, durcásan méregetem, egészen addig, amíg le nem ül az ágyam mellett elhelyezett székre. Annie mintha észre se venné a vendégünket, tovább itatja az egereket. - Mit akarsz? - kérdezem rekedten. - Ha azt hiszed azért jöttem, hogy a bocsánatodat kérjem, tévedsz - jelenti ki. - Nem én tehetek arról, hogy ezek a balfácánok nem tudták kimenekíteni az öcsédet, ráadásul Finnicket is elvitték - sóhajtja. Más szájából úgy hangzana ez az egész, mintha panaszkodna, de Johanna más. Ő ezeket kijelenti, nem pedig magyarázkodik. - Csupán én voltam az, aki elmondta neked a szörnyű hírt. Ezért haragszol rám. - Befejezted? - nyögöm. Igaza van, tényleg ezért vagyok dühös, de... Ja várjunk, nincs is de. Ennyi, ezért vagyok mèrges, de nem kifejezetten Johanna ellen irányul a haragom, hanem a világ ellen. Megrázza a fejét. - Ó, még csak most kezdtem - húzódik mosolyra a szája. - Az elnök látni akar. Kiszalad a vér az arcomból, ahogyan Snowra gondolok. Milyen más elnök akarna velem találkozni? - Nyugodj meg, nem ő - mondja. - A Tizenharmadik elnöke, meg a Játékmesterek. Senatus meg Plutarch - magyarázza. Ez érdekes. - Akkor...? -kezdem. - Én tájékoztattalak, hamarosan jönnek az orvosok, akik kikötnek. Azután kapsz egy másik ruhát, mert lefogadom, hogy ebből a kórházi lepelből kint vana feneked. Olyan hangosan nevet fel, hogy még Annie is felkapja a fejét. Való igaz, a köntösöm hátulról nem takar valami jól, de ez azért túlzás. - Visszajövök érted. Azzal kimegy. Johanna nem hazudott, távozása után néhány perccel meg is jön a nővér, aki eddig csak enni hozott. Most az egyszer valami értelmes dolgot is tesz. Kioldozza a karjaimat, a lábaimat, végül a derekamon lévő szíjjat is eltávolítja. Szigorúan meghagyja, hogy maradjak nyugton, amíg nem jön valaki. Valaki. Ezen kattog az agyam egészen addig amíg nem nyílik az ajtó, és be nem lép rajta egy férfi és egy nő. Ösztönösen az arcom elé kapom a kezemet, a döbbenetet, ami kiül az arcomra, nem lehet szavakba önteni. Felpattanok, és Antonius nyakába vetem magamat. Szorosan átkarol, én pedig belélegzem az illatát. Végre nem az a gusztustalan fertőtlenítő szag, ami itt terjeng. Eltol magától, és a szemembe néz. - Készen állsz, hogy újra kicsinosítsalak? - kèrdezi. Könnyeimmel küszködve bólintok. Meg voltam győződve róla, hogy Antoniust kivégezték, miutan megtörtènt az a bizonyos dolog az interjún. Amikor Prim, Gale, Aspen és Celeste ruhája izzani kezdett, és egy felirat vált világossá a Kiválasztottak mögött. Ezekszerint el tudott menekülni. Miért nem szólt senki, hogy itt van? Miket titkolnak még elöttem? - Persze - bólintok hosszas hallgatás után. Rá nézek a mellette álló nőre. Egyáltalán nem ismerős. - Glimmer, ő itt Fulvia Cardrew. Fulvia, ő pedig itt, Glimmer Peterson - mutat be minket egymásnak. - Üdv - mondja széles mosollyal Fulia. Biccentek, és kérdőn Antonionra nézek. - Az előkészítőcsapator kivégezték, engem tudtak csak kimenekíteni. Fulvia régóta kapcsolatban áll a Tizenharmadik Körzettel, Plutarch-kal, Senatus-szal, és Senecaval együtt beépített emberek voltak. De nem ez a lényeg - mosolyog sejtelmesen. Kivezetnek a szobából, és miközben sétálok, azon vagyok, hogy lejebb húzzam a rövid kórházi köntösöm. Kellett Johannának megszólalnia! Most úgy érzem, hogy a falak mögül is engem néznek. Hosszú folyósó, jobbra, acél ajtó, be rajta, tágas szoba. Ez az egyetlen helység, ahová engedéllyel lépek be, leszámítva persze a kórtermet. Leültetnek egy széles asztalhoz. Fulvia kifésüli a hajamat, szépen kifesti a szememet. - Miért szükséges ez? - kérdezem értetlenül. - Felvesszük, ahogyan találkozol az elnök asszonnyal - feleli Antonion. - Értenem kellene ebből bármit is? - Antonion válasz nélkül hagyja.  Fulvia elkészítette a sminkemet. Egy tükör elé terelnek, hogy megnézzem a végeredményt. Sminkem láthatatlan, olyan, mintha nem is csináltak volna velem semmit. Olyan vagyok, mint a Régi Glimmer, amikor formában van. Hiába kérdezek bármit, nem válaszolnak semmire, továbbra is titokzatoskodnak. Szürke kezeslábast adnak rám, azután pedig felmegyünk a több száz lift egyikével a negyedik szintre. - Ez itt a Tanácsterem - bök Fulvia a harmadik ajtóra, amit a liftből kilépve megpillantok. Egy nagy T betű áll rajta, nem szám, mint a többin. Antonion kinyitja, és előreengedi Fulviát. - Gyerünk, sok sikert! - suttogja, ès befelé int. Belépek, és hallom, ahogyan becsukódik mögöttem az ajtó. Ösztönösen is megfordulok, hogy megbizonyosodjak arról, nem csalt a fülem. Antonion nem jön velem. Szuper. A teremben egy hosszú asztal helyezkedik el, ugyanolyan szürke és nyomott, mint a kórház helysége. Az szemközti falon egy hatalmas kivetítő, amiben meglátom a tükörképem. Az asztal végén három szék, a székeken három alak foglal helyet. Egy nagyon alacsony, sötét, rövidhajú nő, és a két Főjátékmester, Plutarch Heavensbe és Senatus Crane. Utóbbi ördögi mosolyra húzza ajkait, jeges, kék tekintetével szinte átlát rajtam. Plutarch kedvesen mér végig, míg a nő arcából semmit sem tudok kiolvasni. Plutarch feláll a székből, és lassú léptekkel odasétál hozzám. Végig a középpen ülő asszonyon tartom a szememet. Körülbelül negyven éves lehet, haja kis tüskékbe meredezik az égnek, olyan sötét, mint az éjszaka. Csak úgy, mint a szeme. A szeme egyszerűen fogvatart, és nem ereszt. Kiráz tőle a hideg. - Üdvözlöm Glimmer. Nagyon örülök, hogy végre olyan állapotban vagy, hogy tudjunk kommunikálni - barátságosan megveregeti a vállamat, de mintha ott se lenne, továbbra is az nőt nézem. Plutarch mintha észrevenné, hogy bámulom, bemutat minket. - Glimmer Peterson, ő itt Nora Underhand elnökasszony, a Tizenharmadik Körzet vezetője. Nora Underhand elnökasszony feláll, lassan, minden mozdulatát megfontoltan feláll, és odajön hozzám. Ugyanolyan szürke kezeslábast visel, mint én, annyi különbséggel, hogy az övében van egy fekete sáv a mellkasán, ami megkülönbözteti az átlag polgároktól. A százhetvenegy centiméteremmel igencsak magasnak számítok, így Underhand nagyon eltörpül mellettem. Maximum százötven centi lehet, de azt is épphogy eléri. Igencsak zavaró, főleg, hogy azóta se tudtam elszakítani a tekintetéből az enyémet. Sosem láttam ilyen sötét szempárt. - Üdvözlöm, Miss Peterson, örülök, hogy végre találkozhattunk. Senatus és Plutarch sok jót mesélt önről, és azt kell mondjam, meglepett, hogy ilyen sokáig tartott regeneralódnia - kezdi lassan. Hangja nyugodt. Elengedem a fülem mellett a megjegyzést, ajkaimba harapok, hogy tűrtőztessem magamat. Csak bólintok. - A feladatunk a következő lenne - folytatja, aztán mintha csak most jutna eszébe, hirtelen témát vált. - Kérem üljön le hozzá. Helyet foglalok az asztal közelebbi végéhez, ő pedig visszasétál Senatushoz, Plutarch pedig követi. Fulvia pedig mellém lép. - Kérem távozzon! - int neki Senatus. Fulvia ide-oda kapkodja a szemét, látszik rajta, hogy nem akar menni. - Úgy értettem, még ma, ha lehetséges! - kiált rá hirtelen, amitől Fulvia megugrik, és kiviharzik a szobából. - Sok mindenről kell beszélnünk - mondja Underhand. - Először is, arról, hogy ön tudta nélkül segítette a forradalom ügyét, minden olyan megmozdulásával, amivel nem engedelmeskedett az elnöknek. És ezt köszönjük. Igazán nagy bátorságra vall. Ismét csak bólintok. - A dolgunk a következő lesz. Ön volt a mi szikránk, ami felszította a tüzet az emberek szívében. De most önnek kell lennie a tűznek, ami lángra lobbanthatja az egész Kapitóliumot. Elvállalná ezt a nemes feladatot? Pillanatok játszódnak le a fejemben, nem látom tovább őket fél másodpercnél tovább. Ahogyan anyámat és apámat kivégezték, ahogyan Marvel meghalt, ahogyan megöltem Katnisst, Aspent Kiválasztották, megölte Celestet. A rengeteg gyerek, aki meghalt. A rengeteg bajnok, akinek eladták a testét. A rengeteg bajnok, megölték a családját. Az emberek, akik éheznek. Az emberek, akik félnek. Az emberek, akik egyik napról a másikra élnek, akik elnyomásban tengetik keserves napjaikat. Akik félnek. Akik most összefognak. Akiknek most van egy esélyük. Akikben ott bujkál a remény. Reményt adtam nekik, felszítottam a tüzet. Erőt adtam nekik, hogy tehessenek valamit, hogy ne törődjenek bele Snow kegyetlen zsarnokságába. Én vagyok a szikra - gondolom, majd hangosan is kimondom: - Én vagyok a szikra