17. fejezet

Aspen Peterson

A reggel csípős, és hideg.
Jó érzés végre a tegnapi fullasztó meleg után. Lassan nyitom ki a szememet, és egyből a plafonunkat látom magam felett. Prim mellettem fekszik, Gale pedig rendezget valamit.
- Helló - köszönök rá. Nem olyan szimpatikus a srác, de jobb, mint a semmi. Sokkal inkább álltam össze vele, és Prim-mel, mint mondjuk eleste-tel meg a bandájával. Őszintén megmondva, egy kicsit tartok Pszihétől, meg a csatlósától, Brutus öccsétől.
Gale biccent nekem. Felkeltem Primet, aki riadtan vizsgálgatja a környéket. Olyan, mintha a legszebb álmából ébredt volna. De nem kérdezek rá.
- Ma elmegyünk innen - mondja Gale, miközben összecsukjuk a hálózsákunkat, és a pokrócainkat is eltesszük - Jobb lenne átkutatni a házat, hátha van valami hasznos holmi.
- Egyet értek - mondom, és Prim-re nézek. Kék szemei álmosan néznek vissza rám. Bólint. Felpattanok, és a konyhába megyek. A szekrényhez lépek, és megnézem a második fiókot, hátha bent hagyták a késeinket.
Pech.
Minden üres, egyedül víz folyik a csapból, de Gale szerint nem lenne jó ötlet meginni, hátha mérgezett. Francokat.
Vissza megyek hozzájuk, már mindent összekészítettek.
- Semmi használható nincsen.
- Hányan vagyunk életben még? - kérdezi Prim. Szőke haját egy kontyba rendezte, hogy ne zavarja a sétában.
- Tizenegyen - feleli Gale. - A Kiválasztottak fele meghalt az első nap. Szerintem gyors Viadal lesz.
- Az azt jelenti, hogy hamarosan hazamehetünk - mondja a lány. Prim egész szép. Nagyon régóta kialakulóban van egy terv a fejemben. Sokak gondolták azt az Első Körzetben, hogy Katniss Everdeen és Peeta Mellark szerelme megjátszott volt. Ugyanezt elmondták a nővérem és Marveléről, de miután látták mennyire össze van törve,visszaszívták ezt a gondolatot. Katniss és Peeta majdnem megnyerték a Viadalt ketten, és miután Glimmer és Marvel is kimutatták az érzéseit, a Kapitólium oda meg vissza volt, hogy két szerelmespárt is kaptak egy évben. A nézettség megnőtt, mindenki a képernyő előtt dekkolt, a Játékmesterek kíméletesebbek lettek. Talán, ha megpróbálnám eljátszani, hogy szeretem Primet...
- Indulhatunk? - kérdezi Gale. Prim felveszi a kabátját, a szőrmés oldalával kifelé. Én is így teszek, és elindulunk.
Én vezetem a kis csapatunkat, én vagyok otthon itt, Gale megy hátul, Prim pedig középen. A sarló az övembe van, táska a hátamon, egy kés a kezembe.
- Ennünk kéne valamit - mondja tíz perc gyaloglás után Prim. Most járunk a Főtérnél. Igaz sokkal kisebb volt a távolság idáig a házunktól, mint a valóságban. Prim zsákjában van a cipó. Előszedi, és az egyik késsel vágok belőle néhány szeletet. Persze az ételre nagyon szomjasak leszünk, de nem tudunk mit tenni. A kis palack víz már az első pár órában elfogyott, és mivel Gale nem engedte, hogy újra töltsünk, így most szomjasan ballagunk tovább.
Ahogyan menetelünk, a Nap egyre magasabbra szökik az égen, ezzel a hőmérséklet is megnő.
Nem beszélünk, igyekszünk minimálisra csökkenteni még a levegővételt is, mert kezdünk fáradni, már most. A macskaköves utakról felfelé száll a hő, a talpam kezd felforrósodni, mert ennek a bakancsnak nem a legvastagabb a talpa. Minden egyes kavicsot érzek vele.
Határozottan emlékszem, hogy nem a Bőségszaru felé indultunk, most viszont ismét meglátom az erdőt. Gale hatalmasat sóhajt, és látom, ahogyan felcsillan a szeme.
- Vadászhatunk - mondja boldogan. Prim kevésbé örül. Igaz a fák árnyékot tartanak a napsugarak ellen, és a talaj is kezd nedvesedni - amiből arra következtetek, hogy hamarosan vízhez érünk -, de a domborzat nem éppen kedvező. A sík talaj hirtelen emelkedni kezd, és minél magasabbra érünk, annál szárazabb a föld. Szóval nincs víz sehol. Nyelvem lassan egy smirgli papírra emlékeztet.
Megállunk pihenni. Gale körülnéz, és néhány csapdával bütyköl.
- Honnan tudod, hogy van valamilyen állat itt? - kérdezem. - Lehet, hogy csak egy üres erdő.
- Látszik, hogy semmit se tudsz az erdőről. Még itt is kell, hogy legyen állat, akár nagyobb vad is, szóval jobb lesz, ha vigyázunk. Csak tartsd nyitva a szemedet - teszi hozzá. Úgy teszek, ahogyan mondja.
Eddig fel sem tűnt, hogy madarak csiripelését hallom, majd szárnyak susogását. Felnézek a tőlem jobbra eső, magas, vaskos fára, aminek ágai elég alacsonyan vannak ahhoz, hogy felmásszunk rá. Alig van tíz méterre. Elindulok felé.
- Hová mész? - kérdezi Prim, és követni kezd. Nem válaszolok, csak a fára mutatok, és futni kezdek, Prim pedig gondolkodás nélkül követ. A fába kapaszkodva állok meg, olyan nagy lendületet szereztem. Mindketten nevetünk, miközben felkapaszkodok az ágakra. A törzse ismerős, mint az otthoni erdőnkben.
Bevillan az emlékkép, amikor Glimmerrel gyakoroltunk, és rosszul lett. Előttem igyekezett tartani magát, de akkor teljesen összeomlott, én pedig nagyon féltettem. Hazavittem, és ágyba fektettem. Mellette maradtam egészen addig, amíg el nem alszik. Kiverem a fejemből ezt a gondolatot, mert hiányozni kezd a nővérem. Meg a szüleim, akiket nem láthatok többé.
Magasabbra és magasabbra mászok, egészen addig, amíg el nem érek a fészekig, amit megláttam.
- Aspen, mit művelsz? - kiáltja Prim. Óvatosan húzódzkodom a fészek felé, ami igencsak az ág végén van. Négy, nagyméretű, sárga pettyes tojás van benne.
- Kapd el őket - mondom Prim-nek, és dobom is az elsőt. Elkapja. Majd a másodikat, és a harmadikat is. A negyediket viszont leejti, és összetörik. Elnevetem magamat, Prim pedig bosszankodni, és magyarázkodni kezd. Lemászom.
- Ugyan, nincs semmi baj - legyintek.
- Prim! Aspen! - kiáltja Gale, és futva közeledik felénk. - Hol a francba voltatok? - mérgelődik, amikor odaér hozzánk.
- Aspen talált madártojást. Megsüthetjük, vagy kiszívhatjuk őket.
Gale elmosolyodik a tojásokat látva.
- Szerintem letáborozhatunk egy kicsit - mondom, és körbekémlelek. - Itt biztonságosnak tűnik az erdő.
- Amíg az arénában vagyunk, semmi sem biztonságos - jegyzi meg fanyarul Gale.
- És vizet is kellene találnunk - veti közbe Prim. - Nagyon szomjas vagyok.
Egyetértően sóhajtok.
- Állítottál csapdát? - kérdezem.
- Igen, ha visszafelé jövünk, megnézzük, addigra biztos jár erre valamilyen állat.
- Vizet is hozhatna magával - szúrom közbe, mire Prim nevetni kezd.
Tovább indulunk, az emelkedő lassan lejtőbe vált át, ezáltal sokkal gyorsabban tudunk haladni. Gale viszont sokkal éberebb lesz, nem tudom miért. Kezdek megnyugodni, és próbálom segíteni Primet, ahol csak tudom. A Nap kezd lenyugodni, rengeteget sétálunk.
- Nézd! - kiált Prim. - Az a Tizenkettedik!
Rohanni kezdenek, én utánuk.  Ahogyan kiérünk az erdőből, romos épületeket látok, és rengeteg mennyiségű szénport.
- Hé, óvatosan - mondom. - Lehet, hogy van erre valaki.
Kiveszem a kést az övemből, és melléjük zárkózom.
- Menjünk a házunkhoz, Gale. Kérlek - könyörög Prim. - Nincsen olyan szép, mint Aspenék-é, viszont  kicsi, és jól bevédhető.
- De - kezdi Gale. Prim meg se hallgatja, gyors léptekkel indulna meg a régi házukhoz, amin egy réten kell átvágni.
- Ez a Rét - mondja nekem. - Katniss itt szokott gyűjtögetni régen.
Nem válaszolok. Lassan beérünk a kis, téglaházak közé, amik akkorák lehetnek, mint Glimmer és az én szobám együttvéve. Lassan lépdelünk, körültekintve.
Amikor befordulnánk a sarkon, egy árnyék lép ki elénk, kardot tartva az álla magasságába, amit egyenesen ránk szegez.
- Dobjátok el a fegyvert! - mondja az árnyék. Ahogyan előrébb lép, észreveszem bronzbarna bőrét, hosszú lábait. Rambin Odair áll szembe velem, aki jelenleg meg akar ölni.
Arckifejezése kegyetlen, könyörtelen. Leeresztem a késemet.
- A többit is! - üvölti. - Rúgjátok ide!
Gale is engedelmeskedik, miközben elrúgja a saját tőrét közelebb lép a lányhoz, így alig egy lépés választja el tőle. Egy gyors mozdulattal - annyira gyorssal, hogy hirtelen nem is tudok felocsúdni a döbbenetből - meglöki Rambin kezét, amitől megremeg a karja, kiesik a kezéből a kard. Gale maga felé rántja a már üres kezét, és járomfogásba szorítja a lányt.
Dagadó bicepsze a lány nyakánál van, készen arra, hogy megfojtsa, netán eltörje a nyakát. A lány szuszog, zilálva kapkodja a levegőt, próbálja kiszabadítani magát a fiú szorításából.
- Engedj el! - Csap a karjára a tenyerével.
- Ne is álmodj róla! - feleli
- Meg akartál ölni minket - hányom a szemére.
- Mintha ti nem ezt akarnátok - fuldokol. - Nem kapok levegőt...
- Az nem lehet jó - poénkodik Gale, és cseppet sem lazít a fogásán.
- A bátyám...jóban van... a nővérével - mutat rám Rambin azzal a kezével, amivel éppen nem mér csapást Gale karjára. Glimmer említésére görcsbe rándul a gyomrom.
- Szövetséget - felületesen, de levegőt vesz - ajánlok.
Egy pillanatig habozunk, szemem ide-oda vándorol Rambin, Prim, és Gale között. Mindhárman rám néznek, mintha tőlem várnának tanácsot.
- Ereszd el - mondom Gale-nek, aki értetlenül mered rám. Biztos nem akarja megölni, én tudom, de elengedni se szeretné. Amikor lazít a szorításán, Rambin a földre hullik, torkára tapasztja ujjait, és levegőért kapkodva köhög.
- Szóval, akkor öten lettünk? - kérdezi Prim, aki eddig megmerevedve állt.
- Hatan - hörgi Rambin. - Jeff is velem van. Visszakaphatnám a kardom? - kérdezi szemöldökét felvonva. Hangja cinikus, ahogyan Gale-nek szegezi a kérdést. A fiú átnyújtja neki.
Felkel a földről, és bár nincs teljesen jól, kihúzza magát, és megindul a rejtekhelyük felé Felveszem a kést a földről, és megindulunk utána. Szorosan Prim mellett jövök, Gale pedig előre megy Rambin mellé.
- Az a mi házunk - mondja nekem Prim, és tőlem balra eső házra mutat. Kis mosolyféle bujkál az ajkain, de szemeiben észreveszem a vágyódást is. Most, vagy soha Aspen. Támogatók - jut eszembe. A szerelmet párhuzamosnak gondolom a támogatókkal, szóval átkarolom Prim vállát, és amikor kigördül a szeméből egy könnycsepp, letörlöm neki. Víz kell, most! Glimmer, vedd az adást!
Prim arca paprika piros lesz, és addig nem válik újra normális színűvé, amíg be nem érünk abba házba, ahol Rambin és Jeff tartózkodik.
- Van vizetek? - kérdezi Gale.
- Igen - feleli a lány, és a konyhának nevezett helyiség felé int. Nagyon kicsi ez a lakás, szinte klausztrofób érzés tör rám. Gale megtölti a kulacsainkat, egyet Prim kezébe, másikat pedig az én kezembe nyomja. Gondolkodás nélkül meg húzom a kulacsot, fantasztikus érzés végre folyadékot vinni kiszáradt szervezetembe. Felüdít.
Öt perc alatt elkortyolgatom, és közben Rambint nézem. Egy kanapé mellett guggol, és Jeff arcára helyezi az új borogatást. Primben feléled a gyógyító énje, és tanácsokkal kezdi el ellátni a lányt.
- Gale - suttogom úgy, hogy a többiek ne hallják. - Jó ötlet volt?
Megrántja a vállát, és nagyot húz a flaskájából.
- Nem tudom. Talán.
Ezzel be is rekesszük a beszélgetést. A Nap lebukik az égről, és teljesen besötétedik. Felajánlom, hogy őrködök, Rambin azonban nem bízhat bennem, mert ő is jelentkezik.
Nem szólunk egymáshoz, ahhoz mindketten túlságosan is fáradtak vagyunk. Tényleg csak egy pillanatra hunyom le a szememet, de amikor kinyitom, már vége a himnusznak.
- Ki halt meg ma? - kérdezem Rambintól.
- Senki - feleli szűkszavúan, és a szigonyát kezdi bámulni. Mikor cserélhette le a kardját? A következő "fél másodpercre lecsukom a szememet"- ből egy egész kiadós alvás keletkezik, aminek hangos morgás vet véget. Felpattan a szemhéjam, épp abban a pillanatban, amikor az ablakok csörömpölve betörnek, és valami állat ugrik be rajta. Hangos sikolyt hallok mellőlem, Prim torkából. Felkeltem Gale-t, és a szunyókáló Rambint, Primet pedig az ajtó felé terelgetem. Rambin szigonyt ránt, Gale pedig a saját tőrével védekezik.
- Kifelé - kiáltja nekünk Rambin, amikor eldobja a szigonyát az állat felé, aki vicsorogva próbált meg rá ugrani, és épp a nyakán találja el. Egyet megölt, de nyomában van még egy,és még egy. Az ablakon ugrál be az összes. - Gyerünk már! - kiáltja újra,miközben ráugrik egy másik. Gale eldobja a tőrt.
- Gyerünk - kiabálom Prim-nek, és szó szerint kilököm az ajtón, és futásnak eredünk, nyomunkban a mutánsokkal, amiket még nem tudtam alaposan megnézni magamnak.
- Az erdő felé -  adom ki az utasítást a lánynak, miközben loholunk. Szerencse, hogy táskával a hátunkon aludtunk, különben most mindent ott kellene hagynunk. A domboldalon való futás sosem tartozott az erősségeim közé, de most kénytelem vagyok megbirkózni vele. Prim-nek viszont annál jobban megy.
- Fel! A fára!
Szerencsére ezek a lények nem olyan gyorsak, mint ahogyan azt gondoltam. Kistermetűek, maximum egy méter lehet a méretük, de állkapcsuk nagyon erős. Néhány előrébb jár, másikak azonban jóval Rambin és Gale után járnak. Prim kapaszkodni kezd a fa törzsébe, én pedig várom, hogy elég közel érjenek az állatok, amik leginkább egy medvéhez hasonlítanak, csak sokkal de sokkal kisebbek.
- Mássz már! - üvölti Gale. Hamarosan beérnek minket. Megfordulok, és felkapaszkodom a fa legalsó ágára, épp időben, mert odaérnek a fa alá a medvék. Így is belekap az egyik a lábamba, de egy jól irányzott rúgással fültövön rúgom, amitől megtántorodik, én pedig gyorsan felhúzom a lábam. Amikor megfelelő magasságba érek - Prim így is jóval feljebb van nálam - ledobom az egyetlen késemet, ami a medvelény nyakába áll. Megvonaglik, és elporlad. Gale és Rambin is megérkezik, nyomukban hat darab medvemutánssal. Magasabban lévő ág után nézek, hogy át tudjam adni a helyemet Galék-nek. Nagy nehezen felhúzom magam, így közvetlen Prim alatt vagyok.
Amikor Gale és Rambin felértek, egy kicsit megnyugszik száguldozó szívverésem.
De amikor medvelények elkezdenek felfelé mászni a fára, úgy érzem mindjárt leszédülök a mélybe.
- Hogy a francba mászunk ki ebből? - teszem fel a költői kérdést.