16. fejezet

A terem teljesen üres, csak úgy kong a belseje. A számítógépek árválkodnak, a hangosbemondó sem szól, nem utasít engem semmire. A lámpák gyér fénnyel világítják meg a termet. Ismételten jön a kérdés: minek égnek a lámpák, ha nappal van?
Pazarlás, óriási pazarlás.
Leülök az elé a gép elé, ahol múltkor is ültem, és bekapcsolom. Halkan életre kel, felhelyezem a fejhallgatót.
Négy négyzet helyezkedik el a képernyő oldalán.
Aspenék, Rambinék, Pszihé és Darrel, valamint egy egyéb lehetőség. Ez van ráírva.
Amíg eldöntöm mit akarok nézni, az arénát mutatják. Nem tudok rájönni, pedig biztos egyszerű a megoldás.
Caesar és Claudius azt mondták, nagyon csavar volt a Viadal menetében maga az aréna. Mit érthettek ez alatt?
Ráhelyezem az ujjam az Aspent mutató négyzetre, mire az a teljes képernyőt beteríti, és megjelenik rajta az öcsém, Prim és Gale.
Még mindig sötét van,a házban nem kapcsoltak villanyt - ezzel biztos elárulták volna magukat -, még csak tüzet sem gyújtottak. Ugyan, kérlek, Glimmer! - gondolom. - Hogyan gyújtottak volna tüzet egy házban?
Épp Gale van őrségben, lázasan zakatolhat az agya, mert szeme hol megállapodik egy ponton, hol pedig ide-oda cikázik. A bútorokat undorodva méri végig. Undorodhat a házunktól. Felfordulhat tőle a gyomra.
Nincs egyedül ezzel.
De hogyan tudták milliméternyi pontossággal megépíteni a házunkat, több száz épülettel együtt?
Gale ásít, és felkelti Aspent, aki kábának tűnik. Milyen álmos lehet! Gale elfekszik, bebugyolálja magát a takaróba, és Primhez bújik. Gale és Katniss valaha barátok voltak, valamikor együtt vadásztak, együtt látták el élelemmel a családjukat. Mára ebből semmi sem maradt. Katniss nincs többé, Prim és Gale is meg fog halni. Katniss feleslegesen jelentkezett önként tavaly, csak plusz egy évet, és fájdalmat nyert a húgának. A sorsa elkerülhetetlen egy embernek.
Az öcsém teljesen magához tért, legalábbis így látszik. Vékony ajkait összepréseli. Akkor szokta ezt csinálni, amikor ideges.
- Aspen - suttogja Prim. Hangja törékeny, ami megmutatja a kislány valóját. - Nem tudok aludni.
- Pedig jobb lenne - feleli az öcsém lényegre törően. - Holnap el kell mennünk innen.
- Miért? - hökken meg a lány. Kibújik Gale mellől, pokrócát a dereka köré csavarva Aspen mellé ül. Az egyik ablakon besüt a hold lágy fénye.
- Gale jól mondta - mondja. - Túlságosan nagy ez a ház. Lehetetlenség bevédeni. És fegyverek is kellenek. Valahonnan szereznünk kell. Ez a sarló, meg az a néhány kés nem elég.
Prim a hallgatásba menekül, arca sápadttá válik.
Egy kéz nehezedik a vállamra.
Ijedtemben felugrok. A hirtelen mozdulattól a fejhallgató leesik a fejemről. Halk sikolya hagyja el a számat, de miután meglátom a fölém magasodó Johannát, megnyugszom.
- Mi az? - kérdezem. Hangom a kelletnél jóval élesebb, noha nem akartam így. Teljesen felzaklatott a Viadal. Aspennek nincsenek fegyverei. Legalább tudom, hogy mire fogom költeni a támogatók pénzét. Igen, teljesen biztos vagyok benne, hogy késkészletet kap, különféle nagyságúakat; és fajtájúakat. - Neked nem is kellett volna idejönnöd. Úgy értem... - kezdem, amikor rájövök, hogy ez gonoszság. Johanna meglegyinti a karját.
- Neked akarok segíteni. Nem mehetek haza, mert valami zseni kitalálta, hogy azoknak a mentoroknak is itt kell maradniuk. Gondoltam, elüthetem veled az időt, szöszke.
- Jó döntés - felelem. - Jó társaság vagyok.
Hangosan nevetni kezdünk, Johanna meglöki a vállamat. Hirtelen elönt a vágyakozás, hogy kitálaljak neki a Tizenharmadikról szerzett infómról. Úgy érzem, megfulladok, ha ezt a rengeteg dolgot magamba kell tartanom, ugyanakkor sejtem, hogy komoly hátránya is lenne annak, ha elmesélem. Seneca nem véletlenül mondta el nekem, pont most, és oka van annak, hogy elküldte onnan Johannát. Gondolkodj, Glimmer, gondolkodj!
Elmondjam-e Johannának, ami a szívem nyomja - beleértve a szüleim és Amira halálának részleteit - vagy meg se szólaljak? Ekkor belép egy nő és egy férfi. Mindketten középkorúak, a férfi szemüveget visel.
- Szuper, Gyogyós és Feszkós is megérkezett - mondja Johanna hatalmas sóhajjal, félhangosan.
Ha akarták simán meghallhatták, de nem hiszem, hogy bármi lépést is tennének ennek következményében. Oka lehet annak, hogy Johanna így hívja őket, és nem kérdőjelezem meg ezt az okot. És az igazi nevükre sem vagyok kíváncsi.
Szépen lassan kezdenek el beszivárogni a bajnokok, Finnick és Annie csatlakozik hozzánk. Annie, ha lehet még jobban össze van törve, mint eddig, Finnick sem olyan félszeg, mint az első nap, noha sokkal jobban tartja magát, mint a lány.
- Sziasztok. - Annie hangja rekedtes, és folyamatosan csúszkál. Az ismerős gombóc visszaszökik a torkomba. Finnick biccent.
- Mi a helyzet, Fin? - kérdi Johanna.
- Fáradt vagyok. Egész este a tévé előtt lógtam. Megkaphatnánk azt a hülye karperecet!
- Osztozom a véleményeden - szól Johanna. - Bár nekem mindegy. Asszem, ha idén fogadtunk volna, megint te nyertél volna.
- Ilyenkor olyanok vagytok, mint a kapitóliumiak - puffog Annie, de nem lehet komolyan venni a sértését, annyira erőtlen a hangja. Értetlenül meredek az előttem álló három mentorra.
- Finnick és Johanna minden évben fogadnak, hogy melyikük mentoraltja él tovább - válaszol Annie, a fel nem tett kérdésemre.
- És mindig Finnick nyer - feleli a barna hajú lány, miközben felteszi a lábát az asztalra. Teljesen kényelembe helyezte magát. - Vagyis, a legtöbbször. Egyszer az én mentorálltam bekerült a legjobb tízbe.
- Csak, mert megölte az én mentorálltamat - veti közbe Finnick. Elmosolyodom. Akármennyire is morbid vicc ez a vicc, akkor is nevetnem kell rajta. Amikor az összes mentor megérkezett, Gilija Empshire is belép a terembe.
- Jó napot, mentorok - köszön. - A legtöbbeteknek, akik itt vannak, a mentoraltja túlélte az első napot, ami szép teljesítmény. Ti büszkék lehettek magatokra, és a mentoraltjaitokra is.
Feltűnik, hogy Haymitch nincs itt, de láttam Primet és Gale-t az arénában. Remélni tudom csak, hogy nem ütötte ki magát annyira, hogy ne tudjon arról, ami most itt folyik.
- Fel fogom sorolni a neveket, és aki hallja a sajátját, az jöjjön ide, megfogja kapni a speciális karperecét. Ez az eszköz a KAE névre hallgat, ami a kommunikációs- adatátviteli-eszköz rövidítése. - Ő is elmondja, amit Johannától megtudtam. - Glimmer Peterson.
Odalépek hozzá, és odaadja a KAE-t, és egy kis szerkentyűt, amiről Johanna már szintén tartott kiselőadást. A fülemre kell csíptetni. Sorban kihívnak mindenkit. Enobariát, Brutust, Gyogyóst és Feszkóst, Annie-t, Finnick-et, majd így tovább. A Hatodik Körzet morflingfüggő férfinál járunk, amikor megjelenik Haymitch, a vártnál józanabban. Kezet fog Chaff-fel, a Tizenegyedik Körzet fiú Kiválasztottjának mentorával, és leül. Aztán feláll, amikor őt szólítják. És ezzel utunkra engednek bennünket.
***
Az étterem, ahol épp ülök semmit sem változott azóta, hogy legutóbb itt jártam Raven-nel. Megint én érkezem előbb, de nem kell sokat várnom a hölgyeményre, csak öt perccel jön később.  Igazság szerint nem beszélünk sokat, hamar rátérünk a piszkos anyagiakra. Raven egy csekket ír nekem, gyönyörű kézírásával. Olyan, mintha minden egyes betű külön műalkotás lenne. A P-nek kacskaringós a szára, az A-ban egy pillangót rejt el, de mégis a saját aláírása a leggyönyörűbb mindközül. Egy kicsit irigylem érte, mert az én legszebb írásom is a macskakaparással egyenlő, és ha úgy szeretnék írni, szükségem van legalább másfél órára fél oldalhoz. Ő azonban két perc alatt végez, de lefogadom, hogy a sok nulla miatt tart ennyire sokáig a megírása.
Elfogyasszuk az ételt - ezúttal nem Rodger a pincérünk.
Raven ajnározza egy csöppet Aspent, majdnem rá is szólok, hogy nem kell dicsérni, elég, ha ideadja a pénzt, és kész. De fogat csikorgatva, műmosollyal az arcomon bólogatok, és sűrűn köszönöm a bókjait, amiket az öcsémnek szán, megjegyezve, hogy át fogom adni neki, amint kikerült az arénából. Másfél óra múlva könnyes búcsút veszünk egymástól, elmegy, és mire én is indulnék, valaki hangját hallom a hátam mögül.
- Ó, MS. Peterson, úgy szeretném támogatni az öccsét - lelkendezik Marvel. Fejet csóválva fordulok meg, és nézek halott szerelmem szellemére. Egészen viccesen sikerült a kis belépője.
Hozzá szokhattam volna, hogy mindig a leglehetetlenebb helyzetekbe kerül elő, és a legkínosabb szituációkba keveredek miatta. Ha most leállok vele beszélgetni, komplett hülyének néznének, és száz százalék, hogy a címlapon lennék a Kapitóliumi Rovatban, ami a Kapitólium legjelentősebb pletykalapja. A tehetősebbek a körzetekbe is előrendelhetik, és miután apa polgármester lett, rendszeresen érkezett hozzánk is. Mármint, a régi házunkba, és nem hozzám. Mindenki csak KR-nek rövidíti.
- Mr. Brooker, úgy örülök, hogy megkeresett - megyek bele a játékba. - Ha már itt vagyunk, miért nem ülünk le? - utánzom a kapotóliumi lakosság beszédét. Marvel elismerően végigmér, majd leül. Le se lehetne vakarni a vigyorát a képéről.
- Tudja mit, Peterson? - kérdezi hasonló stílusban. -  Maga a világ legügyesebb mentora.
- Ugyan - kacagom el magamat, és én is vissza ülök. Kezét közelebb csúsztatja az asztalon, én pedig rá helyezem az enyémet. Mindketten tudjuk, mit akar mondani a másik, a kimondatlanul maradó szavak azonban marják a torkomat, olyan érzés, mintha savval öblögetnék. Nem mondunk semmit. Csak bámulom a sötét szemeit, amik olyanok, mint az éjszaka.
- Annyira szeretnélek boldognak látni - mondja lassan tagolva a szavakat. Nyelek egyet.
- Én így nem lehetek boldog - sütöm le a szememet. - Nélküled nem.
- Egyszer elmegyek. Végleg, és akkor kénytelen leszel megpróbálni.
- Marvel - vágok közbe. - Ne mond ezt.
A könnyeimmel küzdök, pedig tudom, hogy butaság. Marvel egyszer már elhagyott, de azóta újra közel érezhettem magamhoz, legalábbis, viszonylagosan. Most azonban az örökkévalóságról beszél. Nem képletesen akar itt hagyni engem, nem kis időre. Örökké le akar lépni, és ezt aljasságnak tartom.
- Sajnálom - mondja. - Nem most, ne aggódj. De egyszer kénytelen leszel túl lépni rajtam. Csinos, fiatal lány vagy, biztos találsz valaki mást aki....
- De nekem nem kell más! - csattanok fel idegesen, még rá is csapok az asztalra, de tekintetemet végig a szemén tartom. - És ne beszélj ilyen hülyeséget, Marvel. Hogyan tudnék élni nélküled? Így is nehéz, pláne, ha nem láthatlak többé.
Sokáig hallgatunk, nézi az arcomon végigcsordogáló könnyek sokaságát.
- Szeretlek - mondja nagyot sóhajtva. Bólintok. Tudom.
- Ha tényleg szeretnél, nem akarnál elhagyni örökké - mondom, és felállok az asztaltól. Kiviharzok az épületből, beülök a limuzinba, és szólók a sofőrnek, hogy indulhatunk a következő tárgyalásra. Igaz van még két órám, ennyi idő csak arra lesz elég, hogy átöltözzek, és rendbe szedjem magamat. Szintén egy étteremben találkozom vele, a limuzinba fogok átöltözni. A sofőr a forgalomra fogja, hogy nem tudunk visszamenni a szállásra.
Tudom, hogy igazságtalan voltam Marvellel, de fáj, amit mondott, mintha köveket vágott volna hozzá a fejemhez.
Igazságtalan voltam, mert nem mondtam el neki, hogy én mennyire szeretem, hogy fontosabb a tulajdon életemnél is,és,hogy minden nélküle töltött idő éveknek tűnik. Talán megértette volna, de nem én ehelyett jól elrontottam a dolgokat. Annyira mérges lehet most rám! Én pedig a lehető legnyomorultabban érzem magamat.
A városban hatalmas dugóba kerülünk a szivárvány minden színében pompázó autók között.
Laza egy óra alatt a Kapitólium másik oldalára érünk, ami nem is olyan vészes, tekintve, hogy mennyi ember akar eljutni akárhová is. Ezalatt az idő alatt befontam a hajamat - a fejtetőmtől az aljáig - és ruhát váltottam.
Celin egy hatalmas mosolyú, kis orrú, és kerekarcú nő, aki mindössze százhatvan centi lehet. Szinte egy fejjel alacsonyabb lenne nálam, ha nem hordanak tíz centiméteres magas sarkú cipőt. Rikító zöld fogai vannak.
- Jaj, drágám - hápogja. - Helló.
- Jó napot! - köszönök kevésbé vidáman, mint ő. Tőle is meghallgatok egy kiselőadást Aspenről, tanácsokat is ad, hogyan s mit csináljak, meg persze degeszre tömjük a hasunkat. Valami kocsonyás ételt szolgál fel az aktuális pincérünk, akinek macska bajsza van. Kezdek attól tartani, hogy nem fogok tudni vacsorázni. Celin kézírását figyelem, miközben megírja a csekket. Hasonló, mint Ravené. Sőt, inkább ugyanolyan.
Az A-ban ugyanúgy ott van pillangó, a P-nek ugyanolyan kacskaringós a szára. Véletlen egybeesés lenne, vagy a Kapitóliumban mindenkit erre a betűtípusra tanítanak? Káprázatos. Celin egy kicsit többet beszél, mint Raven, őt nem tudom olyan hamar lezavarni, egyfolytában visszakanyarodik egy témához, de ami a legidegesítőbb, hogy pösze. Nem bírja kiejteni az "r" betűt. Igazán idegesítő.
Fél hétkor muszáj felhoznom valami idióta kifogást, hogy mennem kell, különben elkések Feirhid Ljillel való találkozásról, ami azt jelenti, hogy elveszítek egy fontos támogatót.
Hét óra után három perccel esek be egy újabb éterembe, ami ezúttal jóval vissza fogottabb.
Feirhid Ljil már az asztalunknál ül. Gyorsan odarobogok, és motyogok valami elnézés félét.
- Ugyan - jegyzi meg. - Korábban érkeztem.
Feirhid nagyon furcsa, de jó értelemben. Nem úgy, ahogyan a kapitóliumi emberek, inkább, mintha nem ebbe a világba való lenne. Sötét, egyenes szárú haja van, kék szeme, és éles arccsontja van. Amikor leakarok ülni, feláll, és kihúzza nekem a széket. Csaknem egy fejjel magasabb nálam.
- Köszönöm - mondom, miután visszaül. Rátérünk a lényegre, de nem hagy nyugodni, hogy mennyire ismerős valahonnan, és ez nem hagy nyugodni.
Gyorsan meg is írja a csekket, viszont észreveszem, hogy nagyon kevés nullát tűzdelt az ötös után. Nem lehet olyan gazdag, ráadásul a kézírása sem a legszebb, sokkal inkább az enyémhez hasonlít, mintsem Ravenéhez és Celinéhez. Feirhid egész jó társaságnak bizonyul, nem fecseg feleslegesen, és érdekli a véleményem. Szimpatikusnak is mondhatnám, de lehet, hogy csak hasonlít valakire. De az biztos, hogy láthattam már.
Nem tudok sokat enni, úgy érzem mindjárt kipukkadok.
És akkor megszólal a KAE-m. Idegesen nyomom meg a gombot, és amit kivetítve látok, nem hiszem el.