14. fejezet II.

Arcom megnyúlik, ahogyan Aspen kétségbeesett arcával találkozik a tekintetem.
Marvel eltűnik. Magamra hagy ezzel a teherrel.
- Aspen...
- Mit akar ez jelenteni? - kiabálja. - Miért nincs anyám?
- Aspen, én - felállok, és elharapom a mondat végét. - Snow...
- Megölte - suttogja. - Megölte - ismétli sokkal hangosabban. - MEGÖLTE - kiáltja teljes erejéből. Könnyek csillognak a szemébe, én is csak nagy nehezen tudom visszanyelni őket.
- Én...úgy sajnálom – hüppögöm, de már itt sincs. Becsapja az ajtót, és eltűnik. Utána futok, és kopogni kezdek az ajtaján.
- Aspen nyisd ki! Kérlek - szólok a csukott ajtón keresztül, de nem érkezik válasz. Talán két percig kopoghatok. Talán ötig. Nem tudom. Annyi biztos, hogy egy idő után megunom, és lekuporodok a padlóra. - Én nem ezt akartam. Nem az én hibám - mondom magam elé, remélve, hogy az öcsém meghallja.
- Snow azt akarta, hogy feküdjek le egy férfival. De nem tudtam megtenni.
Kinyílik mögöttem az ajtó.
- Igaz ez? - hüppögi Aspen. Felállok, és erősen magamhoz szorítom.
- Szerinted készakarva ártottam volna anyának? - kérdezem a könnyeimmel küzdve. Érzem, ahogy megrázza a fejét. Most együtt sírunk.
*
Elkészítem a sminkemet, igyekszem valami elbűvölőt, de még is félelmetes tekintetet készíteni, de sehogyan sem akar összejönni. Annyira kétségbeesem, hogy eljátszom a gondolattal, ismét szólok Effie Trinke-tnek, de szembe jut, hogy nekem kísérőnőm, Amira személyében. Nagyon lelkesedik, amikor megkérem, és se perc alatt olyan sminket rittyent nekem, amit megirigyelne bármelyik polgár.
Már csak a ruha a kérdéses.
Lerogyok az ágyamra, miután - ismét - kiszórtam a szekrényem tartalmát, és nem találtam semmi pazart.
Kopognak.
- Tessék! - szólok. Kinyílik az ajtó, és Antonion lép be rajta, kezében egy letakart anyagdarabbal.
- Antonion - köszönök meglepetten. A férfi szemei idegesen villognak, vagy inkább kíváncsian.
- Hivatalosan nem segíthetne neked semelyik stylist sem, de, azt hiszem, most kivételt tehetek.
Azzal lerántja a leplet, és elém tárul egy csodaszép, földig érő, fekete ruha. A mellén vörös berakással, alján szintén ilyen mintával.
- Antonion! Ez… gyönyörű!
- És ez még nem minden! - vágja rá, és megnyom valamit a ruha oldalán valamit, mire a vörös rész szikrázni kezd. Nem tudok szavakkal leírni, amit érzek. Antonion ismét kitett magáért.
- Ismét beszéltetek a tizenkettesek stylistjaival? - kérdezem. Halványan elmosolyodik, és lesüti a szemét.
- Igen. Sajnálom, ha a múltkori dolog nem úgy sült el, ahogyan azt terveztük. Cashmere nagyon kiakadt.
- Pontosan úgy sült el, ahogyan kellett! - vetem ellen. - Kellőképpen feltüzeltétek az embereket.
*
Aspennel, Cashmere-rel és Celeste-tel indulunk a Stúdió névre keresztelt helységbe, ahol ki fogunk állni a nyilvánosság elé. Valakik itt fognak utoljára szerepelni az arénán kívül. Valakik, akik meg fognak halni. De Aspen nem lesz egy közülük, Aspen túléli, és a Győzelmi Interjún is szórni fogja a poénjait és boldogítani fog engem, érzem. Mi érkezünk elsőként. Beállunk egy függöny mögé, ahonnan majd ki fogunk lejteni a színpadra. Cashmere és Celeste előttünk állnak, mindketten bézs színű, földig érő, szatén ruhában. Mindkettőjük ruhájának mély kivágása van, derekukat egy vékony szalaggal kötötték át. Hajukat és sminkjüket is hasonlóan készítették el, teljesen egyformán néznek ki. Igaz, látszik az a jó pár év korkülönbség.
Aspent és engem is hasonló ruhába öltöztettek, bár eltérő hajszínünkkel és különböző arcformánkkal aligha hasonlítunk. Egyedül a szemünk az, ami tükrözi a rokonságunkat.
Aspen piros inget, és fekete zakót visel, öltönynadrággal. Illik az én szerelésemhez.
Lassan elkezdenek beszivárogni az Kiválasztottak, és a mentorok, valaki ideges, valaki dühös, néhányan pedig csak nem tudnak mit kezdeni a karjukkal. Én is ilyen vagyok, sok gondolkozás után összefonom a mellkasom előtt. Finnicket és Johannát kutatom a szememmel, de csak Brutust és Darrelt találom meg. Darrel, akinek még mindig ott vannak a fejébe a szegecsek. Miért nem szedik ki onnan?
Leghátul megpillantom Haymitch-cset, aki épp hevesen gesztikulálva magyaráz valamit Chaffnek, a Tizenegyedik Körzet mentorának.
- Gyere, Aspen! - mondom, és kezemmel Haymitch felé intek. Odasétálunk hozzá. Abbahagyja a társalgást, és ránk szegezi józan tekintetét. El tudom képzelni, milyen fájdalmat élhet, el tudom képzelni, hogy miért iszik annyit. A fájdalom enyhítése végett, nem morflingért, hanem italért nyúlt, mint afféle mentőövért.
- Üdv, Haymitch - köszönök. Aspen biccent. - Hol van Gale és Prim?
- Valószínűleg hamarosan itt lesznek - hangja száraz, furcsán hangsúlyozza a szavakat, és kicseng a fájdalom, minden kimondott szóból. Annyira, hogy már nekem okoz rossz érzést.
- Sok szerencsét akartunk kívánni - mondom. Bólint. Nem szólalunk meg egészen addig, amíg egy hang arra nem kér minket, hogy foglaljuk el a helyünket a sorban. Itt is csak elköszönünk egymástól. Útközben odabiccentek Johannának, Finnicknek és Annienek.
Caesar épp köszönt mindenkit, amikor beállunk a helyünkre. Elhadarja az idei - összes- szabálymódosítást, majd annyiszor mondja el egymás után az "izgalmas" szót, hogy az teljességgel elveszíti számomra a jelentését. A módosulások között van például, hogy nem három, hanem öt percet kapnak a Kiválasztottak, a dupla interjúra való tekintettel.
Végül pedig felkonferálja Celestet, és Cashmeret. Nem igazán figyelek az interjújukra, inkább azon gondolkodok, mit kell majd nekem mondanom. És Aspennek miket kell mondania.
- Szóval, azt állítod, megnyerheted? - kérdezi Caesar Celestetől. A lány hevesen bólint, hátradobja fürtjeit, és flörtölve néz a kapitóliumi nézők felé.
- Hát persze, Caesar! Én vagyok az egyik legjobb - mondja.
- Szerintem inkább az ötödik legjobb vagy, Celeste - akarom mondani, de inkább nem teszem. Aspen sokkal jobb nála. Egy gong jelzi az idejük végèt.
- Most pedig, jöjjön a tavalyi év bajnoka! Nagy tapsot a 74. Éhezők Viadala bajnokának, Glimmer Petersonnak, és az öccsének, Aspen Petersonnak! - kiáltja bele a mikrofonba. Az emberek először csodálkoznak, amikor kézen fogva megyünk fel a színpadra, de meg nem állnának a tapsolásban, egy percre sem. Leülünk a Caesar mellett lévő kétszemélyes fotelra.
- Szia, Caesar. Rég találkoztunk - mosolygok. Reméltem, hogy többet nem kell veled beszélnem - teszem hozzá magamban.
- Még mindig istenien festesz! És az öcséd is igen jó vágású legény.
- Nem hiába Peterson - mondom viccesen. A közönség pukkadozni kezd a nevetéstől, szinte látom magam előtt, ahogy Cashmere önelégült arcáról lefagy a vigyor.
- Ó, az önbizalom családi vonás? - kérdezi ezúttal Aspenhez fordulva.
- Hát, ami igaz, az igaz - nevet fel Aspen is. Látok egy nőt, pulykamintával díszített ruhába burkolózva, aki épp szenved a sok nevetéstől. Nem szerencse az extra szoros fűző egy olyan interjúra, ahol Petersonék megjelennek.
Petersonék.
Megborzongok, de igyekszem leplezni egy magabiztos mosollyal.
- Mit vársz az arénától? - kérdezi az öcsémet.
- Nem tudom - mondja egyszerűen. - Fogalmam sincs, milyen lehet, de az egyszer biztos, hogy meg lehet oldani. Le lehet győzni az arénát.
- Úgy gondolod, hogy az arénát kell legyőznöd? - lepődik meg Flickerman. - Mi van a többi Kiválasztottal?
- Ők csak gyerekek - vetem közbe. - Nem tudják, mit tesznek.
- De ahhoz, hogy kijussak, meg kell halniuk - egészíti ki az öcsém. Meredt csend áll be, még a lég zümmögését is hallani lehet. Aspen vállára teszem a kezemet, jelezve, hogy bekapcsolhatja a ruháját. Egyszerre nyomjuk meg a kapcsolót, mire a ruháink vörös részei szikrázni kezdenek, világosodnak, amíg olyan színük nem lesz, mint a napnak. A showman leesett állal figyeli a történéseket.
- Mesélhetek egy történetet, Caesar? - kérdezem bizalmas hangon, és titkon belecsípek a combomba. Kicsordul egy könnycseppem a fájdalomtól. Remélni tudom csak, hogy nem látták az előbbi mozdulatot. Nem tudok fájdalommal beszélni az édesanyámról, hiszen sosem álltunk olyan közel egymáshoz, most viszont minden színészi képességemre szükségem van, ha hiteles alakítást akarok nyújtani.
- Ó, hát persze kedvesem - mondja enyhült hangon.
- Nem rég, elveszítettünk valakit, aki fontos nekünk - nézünk össze Aspennel. Az ő szemében is csillognak a visszatartott könnyek. Érzem, ahogyan az összes kamera az arcunkra fókuszál. - Az édesanyánkat.

Caesar érzelmes hangszínre vált, hogy feltegye a kérdést, amire vártunk.
- Az édesanyátokat? Mi történt?
Aspenre pillantok, aki megtörli a szemét. Nem baj, ha sír. A támogatók érzelmesnek gondolják, de a leplezett könnyek még jobbak lennének.
- Snow elnök - kezdem - megölette.
Pont ekkor szólal meg a duda, ami az interjúnk végét jelenti. Mindenki kiabálni kezd a nézők között, most már tudni akarják a részleteket.
- Várjunk - csillapítja a dühöngő tömeget Caesar. - Ez csak is aljas hazugság lehet!
- Nem - feleli az öcsém.
- De lejárt az időnk - teszem hozzá, és felhúzom az öcsémet a fotelból, és a színpad fölé épült lelátóra megyünk. Észreveszem Antoniont, aki felemelt hüvelykujjal jelzi, hogy jól csináltuk. Cashmere már nem díjazza annyira az ötletet, valószínűleg az elnök sem fogja, de pont nem tud érdekelni Snow elnök lelki békéje. Kapunk egy szúrós pillantást a Cetras testvérektől, mire elmosolyodom. Megszorítom Aspen vállát, aki maga elé mered, az ordibálók sokaságát figyeli. Rám emeli a tekintetét, amiből az aggódás tükröződik.
- Ne aggódj! - súgom.
 Nagyjából hét és fél perces csúszásba kerülünk a nézők nyugalomra intése miatt. Mikor a showman végre visszakapta az irányítás jogát, gyorsan beinvitálja Pszihé Cruelt, Enobaria Cruel húgát, aki mögött szorosan lépked a nővére. Pszihé olyan, mint Clove. Kezdem azt hinni, hogy az emberek egyes körzetekbe teljesen egyformák. Mindenkit tudok innen hasonlítani valakihez, aki tavaly itt volt. Bár, lehet ez a szakma ártalma. Pszihé ok nélkül bedühödik - Caesar mond valami barátságosnak induló beszólást, amit, ő cseppet sem vesz annak - és a műsorvezető nyakának ugrik. Két katonának kell lerángatnia. Nem tudom őket hová tenni, mert sem a békeőrökre, sem pedig Snow elnök testőreire nem hajaznak. Darrel Catót alakítja, megfűszerezve saját, morbid humorával. Ő és Brutus folyamatosan röhögnek egymás poénjain, Caear Flickerman mentségére legyen, hogy ő próbálkozik nevetni. De nagyon átlátszó ez a szituáció.
Rambin és Finnick igazán jó párost alkotnak együtt: folyamatosan egymásra kacsintanak, ki nem mondott szavakkal kommunikálnak, a közönségbe cuppognak, amitől néhány kivételes férfi és nő teljesen elolvad. Egy szívekkel kidekorált arcú nőt el is kell szállítani, mert elájul.
Miután lejárt az idejük, feljönnek a lelátóra, és Annie-t meg az öccsét szólítják.
A vörös hajú testvéreket nézem. Nagyon furcsa látni Annie-t a képernyőn, aki lelkesen magyaráz, még viccelődni is megpróbál, de nem jön össze neki. Néha ok nélkül felsóhajt, vagy pedig felsikolt - ez utóbbira tényleg nincsen magyarázatom.
Jeff viszont maga a megtestesült nyugalom, jó testvér módjára nyugtatni kezdi ijedt nővérét. A közönség soraiból kap néhány lágy sóhajt.
Johanna és mentoráltjai elég érdekesen viselkednek. Újdonsült barátnőm csipkelődik, és meggondolatlan megjegyzéseket tesz a Kapitólium rendszerére, Amandla pedig lelkesen helyesel.
Haymitch teljesen józanul áll színpadra, Prim-mel és Gale-lel az oldalán. Először meglepődök, hogy ők egyszerre állnak színpadra, de aztán Caesar elmondja, hogy ők kérték. Viszont ugyanúgy öt percük van, egy másodperccel sem több. Prim ugyanolyan ruhát visel, mint én, csak fehér azon a részen, ahol az enyém vörös. Gale is olyanba van, mint Aspen, csak épp fehér inggel. Haymitch egy kék selyem inget, fehér csokornyakkendőt, és fekete zakót vett fel erre a jeles alkalomra. Miután Caesar köszönti őket, el is kezdik a kérdezősködést.
- Helló, Caesar - Haymitch ledobja magát a kanapéra, de Prim és Gale nem ül le. - Rég beszélgettünk. Pontosan huszonöt éve álltam ezen a színpadon.
- Ó, igen, rémlik - nevet Caesar. - Akkor azt mondtad, hogy hiába voltak kétszer annyian az ellenfelek, akkor is kétszer olyan ostobák voltak.
- Pontosan! - vágja rá Haymitch, mire mindannyian nevetésben törnek ki. - És most sem változik semmi. Attól függetlenül, hogy bajnokok rokonai, ugyanolyan balfácánok - érzem, hogy Haymitch teljesen mást akart mondani a balfácánok helyett.
- Gale, Prim, miért nem ültök le? - invitálja őket a műsorvezető.
Prim Gale mellkasáig ér, hosszú szőke haját bonyolult kontyba rendezték. Megrázza a fejét.
- Mi készültünk valamivel – mondja. – A Tizenkettedik Körzetben nagyon szeretnek táncolni az emberek.

- Már, amikor nem az éhhaláltól kell félniük – teszi hozzá Gale. – Szeretünk ünnepelni, ha van rá okunk, ilyenkor a legkülönfélébb táncokkal szórakoztatjuk magunkat és egymást.

Csend telepszik a térre, a reflektorokat pedig lekapcsolják. Egy pillanatig sötétségbe burkolózik minden, de aztán Gale és Prim ruhája pislákolni kezd. Fényleni kezd a ruhájuk fehér része. Az enyémről és Aspenéről pedig vérvörös. Lágy dallam szólal meg, mire a fényfolton közelebb érnek egymáshoz. Lágyan mozogni kezdenek, a zene ritmusára bonyolultan forognak, a ruhájuk pedig egyre fényesebb, és fehérebb lesz, mire végére ér a zene teljes fehér szerelésbe állnak. Annyira le vagyok nyűgözve kecses mozgásuktól, hogy észre sem veszem, hogy a mi ruhánk is pirossá változott.
Nem is sejtettem eddig, hogy tudnak táncolni. De most már semmi kétségem a felől, hogy igazán profik.
Amikor a zene megáll, felkapcsolják a villanyokat, Gale pedig átkarolja Primet. A közönség állva tapsol. Nagyon tetszik nekik annyi szent.
- Ó, hát ez igazán elragadó volt - jegyzi meg fontoskodva Caesar. - Szabad megkérdeznem, mit jelképezett ez a tánc?
- A reményt - feleli bátran Prim. - Ami a legsötétebb helyeken is elő jöhet.
Lejár az idejük, és csatlakoznak hozzánk.
Nem gondolkodok, csak figyelem az embereket, ahogyan tapsolnak minket. Csak az motoszkál a fejemben, ami kifejezetten zavar, hogy Primnek meg kell halnia, de nem szabad elfelejtkeznem az édesanyjának tett ígéretemről sem. De ezen egyelőre nem akarok agyalni, inkább elégedetten mosolygok, és visszaintegetek a tömegnek.
A tizenkettesek idén is túltettek az Első Körzeten, nincs ezen, mit ragozni.
Valami történik a háttérben, ugyanis a tapsvihar néma csendbe vált át.
Caesar döbbenetében hátra fordul, és elképedt arcát látva nekem - és sok más embernek - meg kell néznünk, ami mögöttünk van.
Egy felirat, amit korábban már láttam valahol. Aspen köpenyén.
EGYÜTT ERŐSEK VAGYUNK.
Talán még sem tettek túl annyira rajtunk a tizenkettesek.