19. fejezet

Igaza van.
Aspennek nem esett baja, legalábbis egyelőre nem. Ez jól eső érzéssel tölt el, mintha felszabadultam volna. A gyomrom nem liftezik, nem érzem úgy, mintha menten elhánynám magamat, nem érzek végtelen ürességet a szívemben.
Van vége annak az ürességnek.
Megtörlöm a szememet, és Johanna arcába nézek.
- Mindjárt az égre vetítik a halottakat. Azt nézzük meg, aztán dobjuk be szunyát, mert mindjárt elalszok! - sóhajt. A halottakat.
- Jeff is meghalt ma - suttogom. Annie öccse is eltávozott az élők sorából, el tudom képzelni mit érezhet most Annie. Hányszor pergett le a szemem előtt az öcsém halála? Számtalanszor, és mindig ugyanazt éreztem. Görcs a gyomromban, gombóc a torkomban, fájdalom a szívemben, és zavartság a fejemben. Annyi a különbség Annie és köztem, hogy szegény lány eddig is labilis volt, neki már csak Finnick van, talán a szülei. Nem vagyok tisztába Annie családi hátterével, de az biztos; hogy most egyel kevesebb élő rokona van. Talán csak Finnickre támaszkodhat. Mi lesz, ha Rambin is meghal?
- Tudom - mondja Johanna. Nem tudok kiolvasni semmit komor ábrázatából.
- Nem érzed esetleg, hogy részvétet kéne nyilvánítanunk, vagy valami? - csattanok fel. - Nem jutott eszedbe?!
- Nem - feleli nemes egyszerűséggel. - Sosem kívánunk részvétet a másik mentoraltja miatt.
- De Annienek nem csak a mentoraltja volt. Hanem az öccse.
- Ha nem halt volna meg, akkor valószínűleg a te öcséd nem nyerhetne! - Feláll; és karba fonja kezét. Mérgesen vizslat. Tudom, hogy igaza van, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Jeff meghalt, és, hogy Annie össze fog törni. A Himnusz hangja zökkent ki a beszélgetésből. A hármas lányt mutatják először, aztán Jeffet, végül a hatos fiút. Ők azok, akik többé nem számítanak, akiket mindenki azonnal elfelejt, még az is, aki esetleg támogatta őket. Ők azok, akikre senki sem akar emlékezni.
- Én elmegyek Anniehez  - felelem, és bemegyek a szobámba. Magamra kapok egy kényelmes nadrágot,és egy bundás pulóvert. - Ha jössz, ha nem! - vetem oda Johannának,és kilépek az ajtón. A lifthez sétálok. Meglepetésemre nem egyedül fogok utazni.
Enobaria mosolyog rám gonoszan,  hegyes fogai kivillannak az ajkai mögül. Megtorpanok, de hamar visszajön az önbizalmam,és belépek mellé. Elvégre, nem bánthat.
- Szia, Glimmer - mondja nyájas hangon. Fúj.
- Szia, Enobaria - az én hangomból csak úgy süt az ellenszenv, pedig nagyon igyekszem leplezni.
- Tetszik a győztesek élete? - gúnyolódik. - Nem mindenki lehet ám olyan szerencsés, mint te. Egyből Nagy Mészárláson mentornak lenni... - ábrándosan, még is gúnyolódva beszél. Szája elé kapja a kezét, mintha tényleg csodálkozna. Válaszra sem méltatom, csak lenyomom a négyes gombot.
- Ha érdekel, esetleg... az újság írt rólad. Megint - kacsint egyet, és kiszáll az emeletén. Hatalmas kő esik le a szívemről, amikor becsukódik mögötte a liftajtó, és végre magam lehetek. Elszorul a torkom. Ezúttal mit találtak ki ezek a szennylapok?
Kiverem a fejemből, és inkább arra koncentrálok, amiért felindultam. Anniehez és Finnickhez akarok érni minél hamarabb, hogy túl legyek a nehezén.
Amikor az ajtajukhoz érek, egy kicsit elbizonytalanodok. Mi van, ha szeretne egyedül lenni? Mi van, ha csak púp vagyok a hátukon, egy ilyen gondterhes időszakban? Végül aztán úgy döntök, maximum elküldenek a francba, de az én lelkiismeretem is jobb lesz, ha megejtem ezt a találkozást. Bekopogok, Finnick pedig rögvest ajtót is nyit.
- Helló, Sziporka - köszönt. Meggyötörtnek látszik, nemhiába, az emberekből kiveszi az energiát a stressz, és a számtalan kuncsaft, akivel foglalkozni kell.
- Szia, Finnick. Annie hol van? - kérdezem halkan, hangom remeg. Lesüti a szemét.
- Itt vagyok - hallok egy reszelős hangot. Épp szipog, majd hangosan kifújja az orrát. - Gyere... gyere be!
Finnickre mosolygok, természetesen szomorú mosollyal, ahogyan azt a temetéseken, és egyéb mélabús eseményekkor szokás. Ezzel bíztatják a lelki beteg embereket.
Mennyi mindent tükrözhet egy mosoly! Fájdalmat, örömöt, részvétet.
Sokkal jobban szeretik az emberek a mosolyt, mint a könnyeket, pedig ugyanúgy, ez is közvetíthet szomorú érzelmeket, amiket nem szívesen tud magáénak az ember. Az emberek, és az érzések furák.
Finnick odébb áll az ajtóból, hogy be tudjak lépni rajta, és rögvest meg is látom Anniét, aki a kanapén fekszik, fejét egy párnára hajtva.
Sírok vele egy sort, megölelgetem, és próbálom vigasztalni, de egyszerűen hajthatatlan. Addig sír, amíg nálam is eltörik a mécses.
Szuper.
Finnick itt ragadt két bőgőmasinával, de végül nem megy el, mint azt várnám. Leül mellénk, és az ölébe hajtja Annie fejét.
A lány szeplős arcát simogatja, végig vezeti kezét a szemeim, az orrán, szája vonalán. Cirógatja, egészen addig, amíg a lány el nem alszik.
Finnicket nézem, miközben ő a lányt nézi, szinte falja a szemeivel.
- Olyan aranyosak vagytok - mondom. Egyszer már megemlítettem ezt nekik, de akkor nem tudtam igazán kifejteni mire is gondolok, mert könnyek álltak az utamba. Nem arról van szó, hogy most már nem fáj arra gondolnom, hogy valaki boldog a szerelmével, csupán eltusolom ezeket az érzelmeket. Maszkba burkolom az arcomat. - Annie nagyon boldog lehet, hogy ilyen barátja van, mint te!
- Ugyan - feleli, és vékony vonallá préseli az ajkait. - Én vagyok szerencsés, hogy ilyen kedvesem van, mint Annie. Én nem tudnék úgy élni, hogy folyamatosan Kapitóliumi férfiak érintik őt. De Annie-t... ez nem zavarja. Csodálom ezért.
Elmosolyodok - ezúttal a boldogabb fajtából ajándékozom meg Finnicket.
- Biztos megértenéd, ha az életed múlna rajta. Érte megtennéd.
- Ezt is csak miatta csinálom. Hidd el, nem lelem benne örömömet - komorrá válik az arckifejezése. - Köszönöm, hogy eljöttél, Glimmer. - Felnéz rám, tengerszínű szemeiben megcsillan a lámpa gyér fénye. - Nagyon ki van bukva a testvére miatt, amit meg is értek.
- Mindenki ki lenne borulva - helyeselek. - Hamarosan interjút fognak készíteni velünk, ugye?
- Nem tudom. Annyi minden változott, mármint a szabályokat nézve.
Mormogok valamit, de magam sem értem mit. A kanapé támlájára hajtom a fejemet, és a kék, tengerre hasonlító plafont bámulom. Még sohasem láttam a tengert.
- Finnick? - suttogom.
- Hmm?
- Örülök, hogy a tesóink szövetséget kötöttek. Nem örülnék, ha megölnék egymást - mondom.
- Szint úgy - feleli halkan, suttogva. A villany magától lekapcsolódik, valószínűleg mozgásérzékelős.
- Glimmer? - suttogja Finnick.
- Hmm?
- Örülök, hogy eljöttél - mondja.
- Szint úgy - felelem halkan, szinte suttogva.
Behunyom a szememet, tényleg csak egy icipicit.
De amikor újra kinyitom, már reggel van.
Tagjaim elzsibbadtak, nyakamat elfeküdtem, szerintem valamim be is csípődött. Finnick és Annie még alszik.
Óvatosan kikászálódok Annie lába alól - amiket időközben valahogyan rám pakolt - nehogy felébresszem. Lifttel lemegyek az első szintre, ahol aztán újra elalszom.
Álmomban szörnyű lények járnak a világban. Mindegyiknek három feje, és tíz lába van. Hosszú farkuk olyan erős, hogy egy fát is kidönthetne, ha akarna. A Kapitólium utcáin futok, Aspennel karöltve, de méterenként elesek, a lények pedig egyre közelebb érnek hozzám. Hiába akarok felállni, nem sikerül. Belesüppedek a betonba, nem tudok megkapaszkodni semmiben. Aspen segíteni akar nekem, de nem tudom elküldeni, hogy fusson, hogy meneküljön ezek elől a szörnyek elől. Amikor rám vetné magát az egyik, akkor elé ugrik, feláldozva önmagát. Fojtott kiáltás hagyja el a torkomat, sikoltozok, de a lények Aspenre vetik magukat, hegyes fogaikkal szétmarcangolják, darabokat tépnek ki belőle. Azután a lények eltűnnek, egyedül maradok az öcsém megroncsolódott holttestével. Sírok, és ráborulok.
Az arca átalakul, nem is az öcsém néz vissza rám, hanem Jeff. Én pedig nem én vagyok, hanem Annie.
Sikoltozva, izzadságban úszva ébredek fel. Kapkodva szedem a levegőt, megpróbálom enyhíteni a pulzusom azzal, hogy lenyomom a mellkasomat, de a dübörgés csak még gyorsabb lesz.
- Nyugodj meg, Peterson - suttogja egy hang. - Ez csak álom volt!
- Ó, Istenem, Marvel! - motyogom, amikor meglátom az alakját az ágyam végébe.
Odabújik hozzám én pedig belekapaszkodom,mintha az ingje tartana meg a rettegés, és a józan gondolkodás határán.
- Ó istenem, úgy sajnálom, Glimmer - mondja, és nyakamba fúrja az arcát. Nem akarom, még is sírni kezdek.
- Még is mit? - szipogok.
- Ami történt az öcséddel, a szüleiddel... és amiket mondtam neked - búgja a fülemben. Átkarolom, és még hangosabban sírni kezdek. Egyszer elbóbiskolok, de amint megérzem Marvel teste kisiklik alólam, és az ajtó felé megy.
- Marvel - suttogom erőtlenül. Alig nyitom ki a szememet, miközben megkérdezem, ami a szívem nyomja. - Nem hagysz el, ugye?
- Soha - feleli, és kilép az ajtón. Nyugodt szívvel merülök újra álomba.
Nem alszok mélyen, de legalább az álom elkerül, szóval, amikor a KAE megszólal, egész kipihenten kelek. Rögtön be is kapcsolom.
Aspen jelenik meg rajta, nagyon - nagyon, lassan veszi a levegőt, a felcsúszott pólója alatt látom a kötést, amit Prim rakott rá. Rambin szintén alszik, Gale és Prim virrasztanak, utóbbi szemei gyanakvóan, nem, inkább aggódóan fürkészik az öcsém arcát, mintha bármelyik pillanatban történhetne valami vele, amitől romlana az állapota.
- Gale, felkelted Rambint? - kérdezi Prim. - De előtte hozz vizet,kell mintanyiunknak. Én addig felébresztem Aspent, és beadom neki a gyógyszer.
- Oké - mondja a fiú, és mindegyik kulacsot a csaphoz viszi, megtölti őket egyesével. Prim simogatni kezdi Aspen arcát. Tenyerét a saját- és a fiú homlokára helyezi, mintha a hőmérsékletét akarná lemérni. Elégedetten sóhajt.
- Aspen. Kellj fel! - mondja neki lágyan. Az öcsém szemei lassan nyílnak fel, egy pillanatig döbbenten mered a semmibe, majd elmosolyodik.
- Köszönöm, hogy segítettél tegnap.
- Ez a dolgom - veti oda félvállról Prim, mintha nem is az életét mentette volna meg, hanem legfeljebb a cipőfűzőjét kötötte volna be. - És amúgy is le akartalak szidni, amiért nem szóltál, hogy komoly bajod van.
Aspen harsányan felnevet. Prim felülteti Aspent, és elkezdi levenni róla a ruháját. A táskákat egy kis kupacba rakták, nem messze tőlük, hogy szükség esetén azonnal le tudjanak lépni. Gale lép oda Prim mellé, és a kezébe nyomja a kulacsot, amit megtöltött vízzel, és azért a biztonság kedvéért le is fertőtlenített jóddal. Prim odanyújtja Aspennek, és támogatja miközben iszik. Gale felkelti Rambint. Gyengédebben ér hozzá, mint azt először gondoltam volna. A lány felkel, és elnézést kér a tegnapi viselkedéséért. Gale csak megrántja a vállát, és a táskájához megy.
- Tudsz járni? - kérdezi Aspent. Bólint, de amint felkel megvonaglik az arca,és egyenes vonallá préseli az ajkát.
- Aspen, feküdnöd kéne! Nagyon súlyosan megsérültél - aggodalmaskodik Prim.
- Ugyan! - legyint az öcsém. - Kösd újra a sebet, nyomj tele gyógyszerrel, bármit lenyelek. De ne kényszeríts, hogy ölbe tett kézzel üljek!
*
- Kérem, Miss. Peterson, hallgasson meg! - mondja Seneca körülbelül ezredszerre.
- Komolyan? - csattanok fel. - Maga komolyan megint be akarja mesélni a Tizenharmadik Körzet létezését? És, hogy vegyem fel velük a kapcsolatot? Miért engem traktál a marhaságaival? - megsemmisítő pillantást vetek az egyik Főjátékmesterre, kék szemei zavartan mérnek végig. Amikor a Boltba indultam, Seneca megállított, és ragaszkodott hozzá, hogy beszéljünk. Gondolkodás nélkül hajtottam el, de ő folyamatosan arról magyarázott, hogy meg kell hallgatnom, mert emberek ezreinek az élete múlik azon, amit tenni fogok.
- Ez beteges - jelentem ki, és indulni készülök, de megfogja a karomat.
- Miss. Peterson, ne akarja  hogy erőszakot alkalmazzak! - suttogja. Kirántom a kezemet ujjai szorításából, és mérgesen ráfújok.
- Öt percet kap, és ha nem győz meg, elmegyek. Különben olyan jelenetet rendezek, hogy nem csak az állását, de az életét is féltheti!
Seneca szemmel láthatólag habozik, fogalma sem lehet arról, mennyire komolyak a szándékaim ezzel az üggyel kapcsolatban. Rápillantok a KAE-ra, ami az időt is mutatja. Tíz ötvenhárom, tehát tíz óra ötvennyolc percig van ideje.
- Ne feledje kivel beszél! - mondja fenyegetően.
- Négy perc, huszonkét másodperc - ásítok. - Felőlem így is tölthetjük az időnket.
Miután teljesen lesokkolódva indultam a Bolt felé, igyekeztem nem annyira döbbent ábrázatot vágni. Két nap, annyi idő alatt rengeteg minden történhet. Akár Aspen meg is halhat, és akkor nekem már édes mindegy az, hogy létezik-e a Tizenharmadik, vagy sem, mindegy lesz, hogy fellázadunk-e, vagy sem. De az tény, hogy össze leszek törve, és nem lehet megragasztani.
Egy test ütközik nekem.
- Vigyázhatnál! - ordít rám Brutus, és felveszi a csomagot a földről, amit leejtett. Megvonom a vállam, és a katalógust kezdem lapozgatni. Valami kaját kellene venni nekik, mert a cipó már régen elfogyott. Eltöprengek, és végül fejenként egy zsemlét, és sült húst veszek nekik. A boltos lány telefonál én pedig megindulok a Játékmesterek terméhez.
Nem érdekel, hogy mit mondanak, ugyanúgy belépek mint legutóbb. Nem Aspenéket mutatja a kamera, amikor el teleportálják nekik a kaját. A tizenegyes fiú lohol éppen a fák között, kerülgeti a bokrokat.
A tizenegyes fiú kistermetű, nagyon halvány barna bőre van, de érdekességnek számít a kék szeme. Fogalmam sincs, hogy lehet valakinek kék szeme, ha barna a bőre, és a haja is.
- Ide vágjuk be a családdal készül interjút! - szól sebesen Plutarch, mire a képernyő ketté oszlik. Az egyik felén továbbra is a fiú fut, a másikon pedig egy férfi, és két nő jelenik meg. Ez a srác Seeder unokaöccse lehet csak, ugyanis a sötétbőrű nőben őt vélem felfedezni. Mellette egy hosszú szőke hajú, kék szemű nő áll, épp a barna bőrű férfi kezét fogja.
Szóval így lett kék szeme.
Caesar kérdezi őket arról, mit éreznek, hogy a fiúk ilyen sokáig túlélte. Ömlengeni kezdenek, hogy nagyon büszkék rá, szurkolnak, és reménykednek, hogy ő lesz az, aki élve hazajut az arénából. Abban a pillanatban, hogy a férfi befejezte az utolsó mondatát, eltűnnek a színről, és a fiút mutatják, aki épp beleütközik a csupa vér hármas fiúba.
- Ne - kiáltja elhallóan. Véres a szája sarka, és a tenyere is. Utóbbit onnan tudom, mert védekezően maga elé tartja. - Ne menj arra... Eltalált valami engem is...Meghalsz, ha arra mész tovább! - a fiú kihúz egy tüskét a vádlijából, és köhögni kezd. Mindent beterít a vére, nem látok mást, csak azt, pontok szöknek a szemembe, miközben eldördül az ágyú ismerős moraja. Szám elé kapom a kezemet; igyekszem tisztán gondolkodni. Egyel kevesebb. A tizenegyes letérdel hozzá, és átkutatja a holmijait, hátha talál valami hasznosat. Egyszer csak megmerevedik, vért köp, és előrebukik. A Játékmesterek a nyolcas kamerával ráközelítenek a fiú tarkójából kiálló tüskére, ami a halálát okozta. Megint hallom az ágyút.
- Kérem, fáradjon ki, Miss. Peterson - mondja unott hangon Senatus Crane.
Gondolkodás nélkül rontok ki az ajtón.
Nem tudom merre szaladok, merre lépek, össze vagyok zavarodva, fáj a szívem, a lelkem, hiányzik Marvel, hiányzik Aspen, bármilyen furcsa még a szüleim is. A szüleim.
Szemem megtelik könnyekkel, lerogyok a hosszú és végeláthatatlan folyosók egyikére. Fejemet a betonra támasztom, hogy elűzzem a képtelenségeket, amik a fejembe másznak. Amint meghalnak a Hivatásosak - igaz, nem fogják könnyen adni a bőrüket, de meg fognak,mert Aspenék többen vannak - azonnal valamelyik szövetséges lesz a célpont. Rambin rátámad majd Gale-re, Aspen Primre, Gale Aspenre... Nem tudom, mit hoz majd a holnap. A holnapról eszembe jut, hogy két nap határidőt kaptam eldönteni, hogy kapcsolatba lépek-e a Tizenharmadikkal. Igazából, abból nem lehet bajom, hogy egy nem létező körzet elnökével, képviselőjével beszélek. De mi van, ha csapda? Mi van, ha Snow akar rászedni, hogy megtudja mennyire vagyok elkötelezett szolgája neki és a Kapitóliumnak, hogy aztán árulás vádjával kivégezzenek.
El fogom mondani Johannának, sőt Finnicknek is, mert muszáj lesz kitárulkoznom, különben megőrülök. Semmi sem biztos.
Ja, de, egyvalami igen.
Már csak hatan maradtak életben.