Epilógus

Sziasztok. Megérkezett a Glimmer tirlógiát lezáró rész, vagyis az epilógus.
Nem szeretnék most belemenni a köszönet nyílvánítás dologba, erre egy különmbejegyzést szentelek majd. Így azt mondom csak, utoljára ezen a blogon, hogy jó olvasást!
Lauren W.

A szekrényemhez lépek, és kiveszem a fekete szoknyám majd az ágyamra teszem. Nézegetem egy ideig, nehezen veszem rá magam, hogy felvegyem. A szövet hozzátapad a testemhez. A tükör előtt igyekszem emberi formát varázsolni kisírt szemeim helyére. Évről, évre nehezebb a helyzet. Hajamat gondosan két copfba rendezem, úgy nézek ki, mint a tíz évvel ezelőtti változatom.

Leszámítva a fájdalmat és a gyászt.

A topánomba lépek és felveszem a szövetkabátom, kinyitom az ajtót. A saját házam ajtaját, ahol már nem zavar senki.

Mikor hazatértünk a Tizenharmadik Körzetből, Aspen nálam lakott, de amint tudott magának munkát találni, és elég pénzt gyűjtött össze, elköltözött tőlem. Így egyedül maradtam, legalábbis, egy ideig.

Az öcsém szerelmi élete remekül alakult: gyakran járt át a Tizenkettedik Körzetbe, Primhez, most együtt laknak a körzetünkben, Prim pedig az első gyereküket várja. Oda meg vissza vagyok a boldogságtól, hogy nagynéni leszek.

-     Mami, gyerek már! – kiáltja a szőke hajú, türelmetlen kislány, de a bátyja megdorgálja.

-     Jövök – erőltetek mosolyt az arcomra. Felveszem az ölembe a kislányt, szabad karommal kézen fogom a kisfiút.

Rengeteg gyerek árvult meg a háború alatt. Nők lettek özvegyek, gyerekek maradtak apa és anya nélkül. Egyeseknek senkije sem maradt.

Ők nem érthetik ezt. Egyelőre nem kell tudniuk a szörnyűségekről, amiket átéltem, nem kell tudniuk semmi borzalomról.

A kislány három éves, nem is élt, amikor az Éhezők Viadala a tetőfokára hágott. A kisfiú tizennégy, ő még csak nem is érthette a borzalmakat, amiken akkor én keresztülmentem, annyit tudnak, hogy sosem leszek igazán boldog. Hiába vannak örömteli perceink, este mindig visszakúszik a bú és a fájdalom.

Az út egyhangúan kanyarog előttünk, szótlanul sétálunk, én pedig igyekszem visszafojtani a könnyeimet. A kislány észreveheti azt az egyet, ami még is kigördül.

- Szeretlek, mami – suttogja a fülembe és puszit lehel az arcomra. Elmosolyodok.

- Én is, kincsem – mondom neki. – Én is szeretlek titeket.

- Mami? – kérdi a kisfiú. – Miért jövünk ide?

Előre mutat a kezeivel a táblára, amin kaskaringós betűkkel egy szó olvasható.

Temető.

Bevezetem őket a sírok közé,

Nem hoztam volna magammal őket, ha Carla, vagy Aspen ráér vigyázni rájuk. Eddig minden évben egyedül jöttem, de most rákényszerültem arra, hogy magammal hozzam őket. Kicsit olyan, mintha ezzel is többet árulnék el nekik a szörnyű világból, amiben valaha éltünk, többet árulnék el abból, aki valaha voltam.

Bevezetem őket a sírok közé. Mind egyforma, egy emelkedik ki különösen, legalábbis számomra ez a legkülönlegesebb egyben a legfájdalmasabb. Márvány fejfájára egy nevet, egy dátumot és egy mondatot véstek. Ahogy elolvasom ezeket, újra könnybe lábad a tekintetem.

- Mi van oda írva, mami? – kérdezte a kislány. Már venni akarom a levegt, hogy válaszolni tudjak neki, amikor a kisfiú megteszi helyettem.

- Marvel Brooker. A Viadal mindenkit megváltoztat.

Bólintok, miközben végig cseppen egy könny az arcomon. Otthon hagyhattam volna őket. A kisfiú már elég nagy ahhoz, hogy vigyázzon a húgához, még is magammal hoztam őket. Talán most kell elmondanom nekik? Szinte mér várom, hogy feltegyék a kérdéseket. Milyen Viadal? Miért változtat meg mindenkit? Te is részt vettél rajta? Ott gyilkoltak? Helyeztük azonban egy kérdés hagyja el a kisfiú száját.

- Ki Marvel?

- Egy – mondom, miközben elmosolyodom. – Egy nagyon kedves barátom volt.

Legszívesebben sírnék, üvöltöznék, de félek, hogy megijesztem a gyerekeket, és felverem a sírban nyugodó lelkeket.

Marvel nem jött, nem is tudom mióta. Egyszer még megjelent az ajtóban, amikor hazatértem az Első Körzetbe, de azóta elkerül. Nem jön. Hiányzik.

Egyszer, majd elmesélem nekik. Elmondom, hogy részt vettem ebben a játékban, elmondom, hogy az ölésre képeztek ki, de azt is elmondom, hogy féltem. Féltem szeretni, és ez volt a legnagyobb hibám, de még sem tartottam gyengének magam tőle. Elmondom nekik, hogy beleszerettem Marvel Brookerbe, elmondom nekik, hogy azért halt meg, hogy engem élve kijuttasson az arénából. Történelem órán majd tanulni fognak róla: Marvel Brooker feláldozta magát a lányért, akit szeretett. Rólam is tanulni fognak: A 74. Éhezők Viadala bajnokáról, Glimmer Petersonról, aki elindította a lázadást Panemben, ezzel megszabadítva minket az elnyomóinktól

Lerogyok a földre, és a sírkövet bámulom. A kislány leteszi a virágot, amit a kertünkben szedett.

Ezek a gyerekek mi vagyunk. Én, és Marvel. A kisfiú, Adam négy vagy öt éves volt, amikor a szülei életüket veszítették a háborúban és a közösségi otthonba került. A kislány, Lisabeth, a háború után született, de az apja öngyilkos lett a szörnyű emlékképektől az anyja pedig belehalt a bánatába, hiszen neki sem volt más.

Gloss kísért el az árvaházba, aki örökbefogadott egy kisfiút. Kellett neki valaki, akiről gondoskodik, miután mindkét húgát elveszítette.

Amikor megpillantottam a két kisgyereket, Lisabethet és Adamet, az jutott eszembe, hogy talán Marvel és az én gyerekeim is így néznének ki. Adam már barna haja és sötét szeme Marvelre, míg Lisabeth szőke haja és zöld szemei önmagamra emlékeztettek. Nem is volt kétség, hogy miután megtudtam, hogy elválaszthatatlan ez a két gyermek, akkor mindkettejüket magamhoz veszem. Egy éve volt mindez, azóta pedig remekül megvagyunk, olyanok, mintha a saját gyerekeim lennének.

Könnyek peregnek a szememből, Lisabeth is sírni kezd. Szorosan átkarolom és simogatni kezdem a hátát, ezzel nyugtatva.

- Kincsem, nincsen semmi baj – mondom. – A maminak nagyon hiányzik, nagyon szeretem őt.

Úgy érzem sok neki ez a komor hangulat, ami a temetőben uralkodik, ezért némán elköszönök Marveltől, és karon fogom őket.

A Győztesek Faluja felé menet egyikünk sem szól. Felidézem magamban Johanna legutóbbi látogatását, amit Gale-lel tett nálam. Néha összenéztek, édesen duruzsoltak, végül bevallották, hogy ők is összeházasodnak. Boldog voltam, hogy nekik is sikerült egymásra találniuk, Finnick és Annie után még két barátom egy párt alkot. Az esküvő kicsi volt, és Johanna kikötötte, hogy semmi csili vili ruha, egy erdőben, mezítláb akar férjhez menni, hiszen nem a körítés számít, hanem az a személy, aki fontos neki. Ez volt a legromantikusabb gondolat, amit Johannától hallottam, így nem is ellenkeztem, elhatároztam, hogy én leszek az első rövid nadrágos, mezítlábas koszorúslány. Nem mellesleg Johanna tanúja is.

Finnick és Annie két lánya angyalian festett a koszorúslány ruhában Johanna és Gale esküvőjén. Annie a harmadik gyerekükkel volt terhes akkor, Finnick remélte, hogy egy kisfiúval is megszánja a sors, de a harmadik baba is lány lett. Természetesen így is magánkívül volt a boldogságtól, amikor telefonált, hogy Annie megszült.

A házunk előtt lévő teraszon két alak álldogál. Az öcsém és Prim. Adam meglódul, és futni kezd felé, Lisabeth pedig le szeretne szállni az ölemből.

- Aspen bácsi! – kiáltja neki, miközben leteszem. Ő felkapja és megpörgeti. Az öcsém rengeteget változott, sokat komolyodott, de így, hogy már nincs mitől tartanunk lett igazán gyerek. Az itt lévő felnőttek közül mindannyiunknak hamar fel kellett nőni gyerekkorunkba, ezért is jó, hogy ennyi gyerek lesz a családba hamarosan. Lesz kivel újra gyerekként viselkedni.

- Sziasztok, mióta vártok itt? – kérdezem, és puszit nyomok testvérem, majd Prim arcára. Prim gömbölyödő pocakjára helyezem a kezemet, mire a baba rúgni kezd.

- Pár perce, épp láttuk, hogy jöttök, azért maradtunk - mondja Prim. – Most voltunk az orvosnál. Fiú lesz – lelkendezik. Hosszú szőke haja copfba kötve omlik a vállára.

- Arra gondoltunk, hogy… - kezdi Aspen, de elbizonytalanodik. – Arra gondoltunk, hogy Marvel lenne a második neve. De természetesen csak akkor, ha téged ez nem zavarna – mondja és látom a könnyeket a szemébe.

- Ez a legcsodálatosabb dolog, amit tehettek értem – mondom, és a nyakába borulok.  – Tudnátok vigyázni rájuk egy kicsit? El kell intéznem valamit.

Bólintanak, és el is indulnak hozzájuk. Aspenék a régi házunkban laknak. Bemegyek a házba, fel a lépcsőn az irodának kialakított helységbe. Feltépem az íróasztalom fiókját, és egy levelet keresek.

Eljött az idő, hogy végre elolvassam.

Kitörök a házból, futva indulok a kanyargós utcákon egy helyre, amit  a háború óta nem láttam. Markomban tartom a kis borítékot, úgy kapaszkodom bele, mintha az életem múlna rajta.

Azon az úton haladok, mint azon a bizonyos napon. Mielőtt önként jelentkeztem. Elhaladok az Aratás helyszínén, ahol többé nem olvassák fel a neveket, nem jelentkeznek a halálba a gyerekek. Elhaladok a legszegényebb házak romjai mellett, végül az erdőben kötök ki, a barlangomnál.

A falnak vetem a fejemet, miután leültem. Hidegebb és üresebb ez a hely, mint bármikor.

A borítékot nézem, a görcsösen írt betűket. Glimmer Petersonnak – áll az elején. Tizenegy éve kaptam, miután megnyertem a Viadalt, miután Marvelt elveszítettem. Gloss a lelkemre kötötte, hogy olvassam el. Motyogtam egy „úgy lesz”-t, és belesüllyesztettem a fiókomba.

Ennyi év alatt nem volt bátorságom kinyitni és elolvasni. Most jött el az ideje. Valamit közölni akart velem az írója, ami fontos lehet, de én gyáva voltam és nem olvastam el. Akkor túl zaklatott voltam a szerelmem halála miatt.

Szia, Peterson.

Azt sem tudom mikor hívtak már így utoljára, de ebből a beköszönésből azonnal tudom, hogy kitől származik a levél.

Ha ezt olvasod… Ha ezt olvasod, valószínűleg úgy alakultak a dolgok, mint vártam. Tudnod kell, hogy nagyon megszerettelek. Fogalmam sincs egyelőre, hogy alakul a Viadal, és ha voltam olyan balfa balfácán, hogy ne mondjam el, amikor épp a halálomon vagyok…Akkor most itt az ideje. Szereltek Glimmer Peterson, kár is szépíteni a dolgot

Halványan elmosolyodok, és letörlöm a könnyeimet.

El sem hiszed, milyen nehéz összeszedni és megfogalmazni egy mondatot. Hát elmondom, rohadt nehéz!

Marvelnek helyén volt a humorérzéke, amikor ezt írta, olyannyira, hogy muszáj megint elmosolyodnom a könnyfátyolon át. De mikor írhatta?

Na, de fordítsuk komolyra a szót. Ott tartottam, hogy mindig szerettelek Igen, most jön az, hogy jól kinevetsz. Marvel Brooker a nagy nyálkép. Rajta, nevess csak, tudom, hogy akarsz.

Nem tudom megállni, hogy szomorú kacajra gördüljön az ajkam.

Ha esetleg sikerült elmondanom azt, hogy mit érzek, és te ezt viszonoztad… Hát, öcsém, én voltam a legmázlistább srác a világon, addig, ameddig tartott. Hálás vagyok azokért a percekért, miket együtt töltöttünk. Ha viszont ez nem történt meg, hát tudd, hogy még mindig iszonyúan utállak.

Ismét nevetnem kell. Annyira Marveles ez a levél, hogy szinte hallom a hangját, mintha ő olvasná fel nekem.

Szóval, ha valamilyen csoda folytán te is belém szerettél, akkor most nyílván elviselhetetlennek érzed a fájdalmat.

Bizony, fején találtad a a szöget. Úgy hiányzol, Marvel.

De gondolj arra, hogy veled vagyok. Ha nem is testben, de a lelkedben és a szívedben örökké élek. Tudom, közhelyek mindenütt, nevess csak most is.

Ezúttal nem nevetek.

Gondolj a szép emlékeinkre. Már, ha lesznek, vagyis, voltak Nem vagyok jós, nem tudom, hogyan fog alakulni, illetve alakult a Viadal, de remélem rengeteg közös emlékünk lesz, illetve volt. Be kell vallanom, egy barom voltam. Igen, te megmondtad. Annyi éven át gyűlöltük egymást, amikor szerethettük is volna a másikat. Egyet tudok: nagyon jó érzés volt veled csókolózni, még jobb, mint amikor szidtuk egymást. De kár rágódni a múlton, nem változtathatjuk meg.

Bizony, még milyen kár!

Biztosan elgondolkodtál azon miért is öntöm ki neked a szívemet, mert bizony én is. Azután beugrott. Ha sikerült elérnem Glossnál, hogy küldje be nekem a mérget, hogy végezzek magammal, ha ketten maradunk, akkor biztosan fájni fog neked, gyűlölni fogsz, amiért ezt tettem. Lelket szeretnék önteni beléd a nehéz időszakban, és tudd, hogy mindig ott leszek veled, ha tudok, még, ha te nem is látsz. El akarom mondani neked, hogy ne félj tovább lépni. Meg kell ígérned nekem, hogy boldogan fogsz élni egy férfival, aki noha nem olyan lesz mint én, sőt, biztos nem lesz olyan fantasztikus mint én, de legalább boldoggá tehet. Cserébe é is megígérem, hogy nem hajkurászom a szellemlányokat, és mindig vigyázni fogok rád, és a családodra.

Mert csak úgy fogsz tudni meggyógyulni, ha tovább lépsz, ez az egyetlen módja.

Ölel téged,

Marvel.

Némán bámulok magam elé, és összegyűröm ujjaim között a levelet. Majd földhöz vágom, de a papír nem törik össze, mint ahogy azt szeretném. Szépen lehullik a barlang padlójára.

- MIÉRT? –kiáltom. – Miért tetted ezt? Ha szerettél, hogyan akartad, hogy nélküled éljek? Ha szerettél, miért ölted meg magad? Ha szerettél, miért nem avattál be, hogy együtt haljunk meg? Ha szerettél, miért hagytál magamra?

Lerogyok  a földre, és magamhoz ölelem az utolsó emlékemet Marvelről, a levelet, amit ő írt, a levelet, amit nekem szánt. Leporolom a ruhámat, és visszaindulok a körzetbe. Szorítom a levelet, az utolsó tárgyat a szerelmemtől, ami még rá emlékeztet. Félek, hogy elhagyom, ezért is ijedek meg nagyon, amikor egy szellő kifújja a kezemből. Rohanni kezdek, de a levél gyorsabb nálam.

Bele kap a szél, és viszi sebesen előre, a Törvényszékháza felé. Megbotlok egy kőben, és egy csizma elé esek. Egy csizma elé, amin a levelem hever. Felkapom, mielőtt újra elvinné a szél.

- Bocsánat, csak… elfújta – magyarázkodom bénán. Egy férfi áll velem szembe, aki nagyon ismerős számomra.

- Semmi gond, Miss… - nyújtja a kezét. Helyes az arca, szép ruhában van, és feketében. Mintha ő is a temetőből érkezett volna. Hangja búgó, teljesen elvarázsol.

- Glimmer – helyezem a kezemet az övébe. – Glimmer Brooker.

Elmosolyodik, nem firtatja a névváltásomat, tudom, hogy ő is felismert. Ő volt az utolsó támogatója Aspennek a Viadalon, szinte semmit sem változott.

- Megengedi, hogy hazakísérjem? – kérdezi a férfi, aki még mindig nem mutatkozott be.

- Nem is tudom – húzom össze a karomat magam előtt. Eszembe jut, mit olvastam az imént a levélben, amit még mindig a kezemben szorongatok.

- Legyen – vágom rá. Karját nyújtja, én pedig átvetem a sajátom rajta.

- Az én nevem Brica Mysteri – mondja, én pedig bólintok.

Elindulunk, de gyorsan hátranézek a vállam felett. Megpillantom Marvelt, amint a Törvényszékháza falának támaszkodva néz utánunk, magasra tartott hüvelykujjal. Elmosolyodom, még a fogam is kivillan egy pillanatra.

Marvel – szólok hozzá gondolatban. – Hajkurászd csak a szellemcsajokat.

A holnap bizonytalan.

Talán életem legrosszabb döntését követem el azzal, hogy most belegyek a játékba, de az is lehet, hogy a legjobbat. Nem tudom mit miért teszek, nem keresek rá magyarázatot, egyszerűen csak megfogadom Marvel tanácsát, és tovább lépek. Sosem fogom elfelejteni, hiszen ő volt az első szerelmem, akit életem végéig szeretni fogom.

De melyik Hivatásos ijed meg egy kis játéktól?

Miattad befejezés

Sziasztok!
TEgnap megírtam a Miattad vázlatos befejezését, itt is van, csemegézzetek, valamint az első 3 megírt fejezet is olvasható. Az epilógus holnapra illetve csütörtökre várható, de igyekszem kitenni holnap!
Jó olvasást.

-          Beetee csodaíjat tervez Glimmernek, hasonlót mint Katnissnek, annyi a különbség, hogy nem reagál a hangra, csak összezsugorodik, ha megnyomnak rajta egy gombot.

-          Folyamatosan forgatják  a propagandafilmeket, kiképzés közben is, hogy az emberek lássák: a szikra felkészült a harca.

-          Rambinnal és Johannával készül, de Johanna és Glimmer még mindig nincsenek jóban. Rambin kioktatja, hogy Aspen és a többiek érdekében meg kellene békülniük. Glimmer belátja, és kibékülnek Johannával.

-          A Nyolcadik Körzetbe mennek forgatni, hogy beálljanak harcolni (erről remek vágóképek készülnek) de eszükbe jut, hogy beugorhatnának egy közeli Kórházba a sebesültekhez. A két helyszínen készült felvételeket összevágva megalkotják az Értünk c. profit.

-          Aspen interjúját közvetlenül ezután leadják, Glimmer sürgeti Underhadet, hogy menték ki a Kapitóliumban raboskodókat, de ő hallani sem akar erről egyelőre.

-          Szépen lassan melléjük állnak a Körzetek. Glimmert az Első Körzetbe megy, ahol beszédet tart, de Snow megtudja, hogy ott van, és bombázókat küld rájuk. Az emberek azonban összefognak és tüzelni kezdenek a légpárnásokra: Glimmer ezt viszont már csak a repülőből látja, amiben ül, Carlával, Cashmere-el és Glossal, és a többi bajnokkal együtt az Elsőből.

-          Minden Körzetből a Tizenharmadikba viszik a bajnokokat, hogy készítsenek egy közös propaganda filmet, egyedül a Második Körzet bajnokai hathatatlanok, őket nem tudják rávenni, úgy, ahogy a körzet támogatását sem.

-          Underhand reménykedik, hogy a későbbiek folyamán még melléjük áll a körzet, de nem késlekedhetnek a bevetéssel.

-          Annie is menni akar, de senki sem egyezik bele.

-          Glimmer, Johanna, Rambin, Haymitch, Boggs, Cressida,Eady, Donald és Ronald az osztaguk, akikkel együtt menetelnek a Kapitólium utcáin.

-          Az indulás előtti estén Glimmer meg próbája előidézni Marvel szellemét, de sikertelenül. Könnyekben tör ki.

-          „ – Marvel – motyogom magam elé. – Ha hallasz engem ott, ahol vagy most. Bárhol is legyen az hely. Jó lenne, ha szólnál a nagyfőnöknek, hogy elkellene a segítsége.”

-          Glimmer saját kezűleg szeretné kiszabadítani az öccsét, de Underhand nem akar erről hallani,azonban az osztagának beszámol a tervéről.

„- Megmentem Aspent. Történjék bármi, veletek, nélkületek, de én elmegyek, ha kell a tulajdon kezemmel fojtom meg Snowt, vagy fenyítem meg, hogy vezessen el hozzájuk. Nem számít, mit mondatok, úgy sem fogom hagyni, hogy elrángassatok a harcmezőről – mondom kifulladva, izzadt hajam az arcomba lóg. Egy pillanatig szavaim a levegőben lógnak, azután Johanna megveregeti a vállamat.

-          Jól van, szöszi. Én megyek veled. ű

-          Én is – teszi hozzá Rambin. – Ott van Finnick.

-          És Prim, meg Gale. – lép mellénk Haymitch. -  Nem veszíthetem el őket is.

Itt állunk, egy csapatnyi bajnok, vagy legalábbis, valamennyink megjárta az arénát, szemben azokkal, akik eddig csak hírből ismerik az igazi rettegést. Nekünk nincs veszíteni valónk, mi azokhoz masírozunk, akiket elveszthetünk, ha nem cselekszünk gyorsan. Ha megölik őket, akár átbillenhet a mérleg túl pontjára a serpenyő. Képes lennék úgy harcolni, ha Aspen az életét vesztené? Vagy úgy lennék igazán kiszámíthatatlan, aki mindent fel tud áldozni a gyilkolás reményében?

Egyöntetűen Boggsra nézünk, az osztagparancsnokunkra. Övé a döntő szó.

-          Induljunk – adja ki az ukázt. Semelyikünk sem ellenkezik.”

-          Az egyik pod miatt hasadékként megnyílik a föld, közel a szélső negyed végéhez, Cressida mindent megpróbál, hogy kihúzza Eady-t, de nem sikerül neki.

„  Hatalmas ugrással próbálok átkerülni a szakadék egyre bővülő száján, és elönt a deja vu. Az arénában is volt hasonló élményem, de akkor Marvel ott volt velem, és segített. Most nincs senki, akire támaszkodhatnék. Átlendülök, megvetem a lábamat a hideg földön, és levegő után kapkodok. Nem sokon múlott, hogy a szakadék alján végezzem. Hatalmas sikoltás hasít a levegőbe, Cressida pedig eszeveszetten kiáltozik utána. Mikor körbenéznek, látom csak, hogy Eady nincs sehol- pontosabban, ő nem volt olyan szerencsés, mint én.”

-          Az arcuk mindenhol ott van, álruhákba bújnak, hogy megtévesszék az embereket, és bejutnak a palotába, amit a lázadók már ostromolnak. Boggsot lelövik, amikor a verandán akarnak felfutni. Glimmer teljesen lefagy, Johanna rángatja el onnan őket.

-          A lázadók nem állnak túl jól, ekkor érkezik az erősítés:  rengeteg ember, a lázadók ruhájában indul a Palota ostromára, elől Enobaria és Brutus vezetésével.

„Nem bírom levenni a tekintetem Boggs ernyedt testéről, de Johanna megragadja a karomat, és csak Rambin kiáltásaira kapom a csatatér felé a fejemet. Több száz ember rohan géppuskával a kezében. Megpillantom Enobaria vámpír fogait, Brutus hatalmas testét. Elönt a hála érzése. De nem állhattunk meg, most, mikor oly közel voltunk a testvérem kiszabadításához.”

-          Haymitch vezeti a csapatot, de egy békeőr leüti, akit aztán Donald lelövi. Kis harcba keverednek három békeőrrel, elküldik Rambint, Glimmert és Johannát, hogy keressék meg a foglyokat, addig Haymitch, Donald, Ronald és Cressida tartja a frontot.

-          A pincerendszer legalján találják meg a foglyokat, és az őket őrző békeőröket.

-          „A szívem hevesen kalapál, miközben próbálkozom tisztán gondolkodni. De nem sikerül, így nem is én állok elő a minket megmentő ötlettel.

-  Johanna és én eltereljük a figyelmüket. Úgy is ketten vannak – suttogja szigonyát markolászva Rambin. – TE pedig kiszabadítod őket. ha minden jól megy, úgy is egy kettőre végzünk velük.

Mindketten bólintunk. Johanna kiveszi az övéből a négy balta egyikét, és elhajítja. Pontosan a ét békeőr közé áll, levágva a láncot, ami a cella ajtaját biztosítja. Legalábbis az egyikét.  Rambin csatakiáltással ront a meglepett békeőrök felé, és kiüti szigonyával az egyik kezéből a puskát. Én egyszerre lódulok meg Johannával, hogy amíg ők elcsalják onnan őket, ki tudjam menekíteni a foglyokat. Kihúzom a baltát a falból. Nagy nehezen kinyitom az ajtót, és megpillantok két ernyedt testet.

Finnick és Gale fekszik velem szemben. Oda guggolok Finnick mellé, ellenőrzöm a pulzusát. Megnyugszom, amikor rájövök, hogy csak alszik. Felébresztem. Réveteg tekintettel mered rám. Tényleg csak árnyéka annak a fiúnak, akit ismertem. Lesújtok mellé a baltámmal, ezzel eltörve a láncát.

-          Köszönöm – suttogja, de alig bír lábra állni. Gale-lel is elvégzem az iménti műveletet, de vele sem járok nagyobb sikerrel, talán annyival, hogy elmondja, Aspen és Prim a szomszédos helységben raboskodnak. Megígérem, hogy visszajövök hozzájuk. Johanna és Rambin remekül eljátszadoznak a békeőrökkel, de nem sikerült megölniük őket. Kiveszek egy nyilat a tegezemből, az idegre illesztem, de mielőtt elengedhetném, tompa ütést érzek a tarkómon.”

-          Glimmert leütötte egy másik békeőr, de ezután nem sokkal megjelennek a lázadók. Mindenkit biztonságban elszállítanak.

-          Glimmer aznap este ébred a 13-ban. Mindent elmondanak neki. Aspen, Prim, Gale, Finnick állapota stabilizálódik, Johanna és Rambin kisebb sérülésekkel megúszták, Donald és Ronald azonban életét veszítette a békeőrökkel folytatott csatában. Cressida kis híján elvérzett, de Haymitch az ujját a sebbe nyomva csillapított a vérzést, amíg a felcserek oda nem értek.

-          A tárgyalások hamar véget érnek, Snow-t és a csatlósait kivégzik.

-          Egy hónap múlva, Glimmer és Aspen hazatérhet az Első Körzetbe, de Glimmer nem akarja otthagyni az érvén maradt Primet. Az anyukája végzett magával, amikor megtudta, hogy Prim megy a 75. Viadalra. Felajánlja, hogy hazamehet velük, de a kislány nem akar: Gale, a testvérei és az ő édesanyjuk marad a családja. Glimmer megígéri, hogy sokszor meglátogatja őket és ha arra járnak, ők is ugorjanak be hozzájuk.

-          Cashmere meghalt a harcban, úgy ahogy számos más bajnok is, Gloss viszont hazatér velük. Az Első Körzetben is nagy pusztítást végzett a háború, rengeteg házat porig romboltak a bombák, a hullák pedig mindenhol ott hevernek.

-          „Nem sok kell hozzá, hogy át essek egy élettelenül fekvő testen, de Gloss megragadja a karomat. Felnézek, de előtte akaratlanul is megláttam az arcát, amiből igaz nem sok maradt, de felismerem Acacia arcát, aki helyett önként jelentkeztem a 74. Éhezők Viadalára.”

-          Aspen és Glimmer a Győztesek Falujában álló házhoz mennek. Nem esett komolyabb baja, de ráfér a tatarozás.

-          Carla másnap érkezik, Glimmer számára egyértelmű, hogy hozzájuk költözik: Carla elveszítette a szüleit és a bátyját.

-          Rambin, Finnick és a kismama Annie látogatását teszi náluk néhány hónappal később. Aspen rácsodálkozik, hogy mekkora lett Annie pocakja. Odaadják az esküvői meghívót.

-          Fél évvel később Aspen és Glimmer ellátogat a Tizenkettedikbe, Gale-hez és a többiekhez. Aspen hegei nem múltak el teljesen, talán soha nem is fognak, Prim arca viszont sokat szépült az elmúlt időszak alatt: haja újra csillogni kezdett. Aspen megöleli a lányt, Glimmer legnagyobb meglepetésére.

-          „ Aspen rohanni kezd a lány felé, Prim szintén megiramodik felé és egymás karjaiba ugranak. Aspen puszit nyom Prim arcára.

Na, tessék. Everdeenéket és Petersonákat összehozta a Viadal. Elmosolyodom”

-          Johannával tartják a kapcsolatot, találkoznak Finnick és Annie esküvőjén. Johanna nem hazudtolta meg magát, farmerban és pólóban érkezett az eseményre.

EPILÓGUS KÖVETKEZIK

3. fejezet

Underhand arca továbbra is kifejezéstelen marad, képtelenség leolvasni róla bármit is, pedig az ember azt hinné, hogy a sötét szemein keresztül lelátni a lelkéig. Aki így gondolja, az nagyot téved. Talán lelke sincsen. Az egyenlőre rejtély.
- Ez tetszik - csapja össze a tenyerét Plutarch. - A szikra. Te leszel az emberek fáklyája a sötétben, aki megvilágítja a tényeket. Felégeted a kapitóliumot. Ez lesz a propagandaanyag alapja is.
- Pontosan - ért egyet Senatus. - Plakátok, pro-fik, és mindenféle médiamanipuláció. Az embereknek tetszik, ha nem értik a dolgokat. Így lehet rángatni őket, akár a bábokat.
Ráemelem a tekintetemet.
- A helyzet az,hogy nem jó dolognak az emberek megvezetését - vetem közbe. - Eddig is ez volt a baj. Hogy bábok voltunk. Szabadok akarunk lenni, hát akkor fel kell nekik kinálnunk a szabadságot! - mondom eszelős tekintettel. Teljesen belelkesültem, meg kell kapaszkodnom a szék karfájában,hogy ne ugorjak fel, és pörögjek. Ha felszabadulunk, az egyet jelent: Aspen kiszabadul. Már, ha addig nem öli meg Snow valamelyik cinkosa.
- Érdekes ötlet. - Plutarch a távolba mered, mintha valamin gondolkodna.
- Egyet értek. Meg kell ízleltetni velük a szabadságot, hogy még többet akarjanak.
Hátradőlök, és a plafont kémlelem. Olyan gyorsan történt minden. Egyik pillanatban még őrülten sikoltozok a kórtermemben, az oldalamon Annie Crestával, a másikban pedig már én vagyok a szikra, a forradalom arca. Ez tetszik, végre kezdhetek magammal valamit, hogy ne Marvelen, vagy Aspenen kattogjak. Ha ezt tudom, előbb elvállalom. Elmosolyodom.
- Miss Peterson, ezt úgy értsem, hogy teljes odaadással támogatja az ügyet? - kérsezi Underhand, aki most is megőrizte komolyságát. Határozottan bólintok.
- Igen, teljes mértékben. Szeretném magam kiszabadítani az öcsémet, és úgy gondolom, ennek ez az egyetlen lehetősége. Ha az emberek végre ráébrednek, hogy tudnak tenni valamit a zsarnokság ellen.
Elegáns mosolyt villant felém.
- Mr. Heavensbe, Mr. Crane. Akkor elkezdhetjük az első felvételeket. Induljanak! - adja ki az utasítást. Rövidebb volt a megbeszélés, mint amire számítottam, de nem bánom. Plutarch lenyom egy gombot, majd beszélni kezd a mellette lévő hangszóróba.
- Fuliva, Antonion. Jöjjenek Miss Petersonért.
Kisvártatva nyílik az ajtó, belépnek rajta, és magukkal visznek. Antonion egy hatalmas mappát tart a kezében.
- Elvállaltad? - kérdezi csillogó szemekkel Antonion. Aprót biccentek. A lifttel lefelé indulunk.
- Fantasztikus - csapja össze a tenyerét Fulvia. - Az, hogy felkészítsünk a propaganda filmek felvételére, három fázisból fog állni. Első, és legfontosabb. Enned kell, különben nem fogsz jól mutatni a kamerák előtt, és a harci képességed sem lesz a toppon, ami valljuk be, nem utolsó egy háborúban! - nevet fel szórakozottan. A lift ajtaja kinyílik, - A másosik fázis, a smink. Minimalizmusra fogunk törekedni, hiszen ez a háború nem a támogatókért folytatott harc. Harmadik fázis pedig, a megfelelő jelmez, akarom mondani, harci ruházat. Antonion, ha megkérhetnélek... - kezdi. Az étkezdébe érkeztünk, ami az aljától, a tetejéig szürke csempék borítanak, vajszínű asztalok. A terem tulsó végén egy nagy pult húzódik, ahol ki lehet kérni a napi reggeli adagodat, ami a testtömeg, életkor, fizikai állapot,és a munka elvégzéséhez szükséges kalóriaszámmal van kimérve. Tudtommal én többet kapok, mert beteg vagyok. Fulvia leültet, majd elnyargal a tálcáért, amit lerak elém. Miközben falatozom, Antonion kinyitja a sötét mappát. Különböző vázlatok vannak benne, a végén két monogrammal.
- Ezt Cinnával terveztük, még mielőtt megölték.
Eltátom a számat.
- Cinnát megölték?
Fulvia lassan bólint. Nem ismertem Cinnát, talán egyszer találkoztam vele, de fáj hallani, ahogyan a haláláról beszélnek. Ennyi erővel Antonion is meghalhatott volna. Gombóc nő a torkomba.
- A ruha már csak arra vár, hogy felvedd - vigyorog Antonion. Keserű mosoly ül az ajkaimra, ahogyan újra és újra átlapozom a válatfüzetet.
Gyorsan belapátolom az ételt, elvisszük a tálcát, és ismét liftbe szállunk.
A lifthálózat elég bonyolult, itt a Tizenharmadikban. Még nem volt szerencsém kipróbálni, de azt mondják, nem csak függőlegesen, hanem vizszintesen is megy. Egyszer, a jövőben - ami jelenleg olyan közel van, de még is olyan messze - ki fogom próbálni. Nem fogok mást csinálni, csak egész álló nap liftezni, és Marvelre gondolni. Megidézem a szellemét, boldogok leszünk. Aspen megmenekül, és ő is jöhet velünk.
Amikor fel akarom majd adni - mert biztosan lesznek olyan pillanatok - akkor ez a gondolat fog energiát adni. Hárman ülünk egy liftben, Marvel, Aspen és én.
- Kiképzésre is kell majd járnod - jegyzi meg Antonion. Felkapom a fejemet.
Nem.
Soha.
Többé.
- Nem! Nem - emlékképek villannak be, egy arénáról, ahol hűvös csókokat váltok egy fiúval, aki mostanra halott. Egy kiképzőteremről, ahol a szadista edzőm folyamatosan ver. Egy fiúról, akit kezdetben ki nem állhattam, most még is őt gyászolom, több mint egy éve.
A lift megáll, Antonion kilép belőle Fulviával,és nekem is int; hogy kövessem. Lábam azonban megmakacsolja magát,és gyökeret ereszt a liftben.
- Mi a baj, Glimmer? - kérdezi tágra nyílt szemekkel a stílustanácsadóm. Megrázom a fejemet, és letörlöm az arcomon patakzó könnyeket. Hirtelen felindulásból rávágok a lift egyik gombjára, az ajtaja becsukódik, én pedig lerogyok a padlóra. Testemet heves zokogás rázza, fejemet a lift hideg aljának nyomom, hogy enyhítse a fejem tompa lüktetését.
Az emlékek egyre gyorsabban peregnek, nem tudom megállítani őket. A pulzusom olyan gyorsan ver, ami egyáltalán nem egészséges egy ennyi idős lánynak, mint én. 
Eszembe jut, amikor összevesztünk Aspennel, a Viadalom előtt. Tizenkét éves volt, semmit sem értett, betörtem a fejét, és azt kívánta bárcsak meghalnék a Viafalon.
Én is azt kínánom, bár meghaltam volna.
Egy tenyér lágyan simítja meg a fejbőrömet. Ijedtemben felugrok, és sikoltás hagyja el a számat, de amikor megpillantom az ismerős arcot, elmúlik minden félelmem, fájdalmam.
Két dolog jut eszembe: le kell állítanom a liftet, mert a végén eltűnik. És most azonnal magamhoz akarom szorítani Marvelt.
Mindkettőt megteszem.
- Istenem, Marvel, ó, úgy hiányoztál! - suttogom a mellkasába,és szorosan belefúrom a fejemet. Érzem az illatát. Tisztaság, menny, és Nap illata van.
Az üresség a mellkasomban, betömődik, és egy részem teljesen elfeledkezik a Kapitóliumban raboskodó öcsémről, ami önzőség a részemről. De ebben a szent pillanatban, nem tud érdekelni semmi,csak ő.
- Sajnálom, hogy nem jöhettem, de volt egy másik  Peterson, akire figyelnem kellett - mondja,és érzem, hogy elneveti magát. Felnézek rá a szempilláim alól.
- Ott voltál Aspennél? - kérdezem. Bólint, de nem néz rám. Lekuporodik a lift aljába, én pedig követem a példáját.
- Mit láttál, Marvel? - kérdezem ismét, mert nem akar megszólalni. Megrázza a fejét, és a kezébe temeti az arcát. - Mondj már valamit! - csattanok fel, de megenyhül a hangom, amikor hozzáteszem: - Kérlek.
- Gale nem tud semmiről a lazadással kapcsolatban, úgy, ahogy Prim, és Aspen sem. Finnick azonban...Ő mindenről tudott. Megkínozták. Áramot vezettek a testébe. Megkorbácsolták. De még mindig nem mondott semmit nekik. Egy árva szót sem ejtett el a fájdalom miatt.
- Finnick egy hős - suttogom magam elé. Én meg itt vagyok, és sajnáltatom magamat. Kiborulok egy szótól, amit a Viadalhoz köthetek. Össze kell szednem magam.
- Aspent is bántották - elhallkul a hangja. - Primet is. Gale-t pedig egyáltalán nem találtam.
Nyelek egyet.
- Miért nem akarsz kiképzésre menni?
- Mert folyamatosan az jut eszembe... az edzőnk - hangom erőtlen, elcsuklik. Fogalmam sincs miért most jön ki rajtam az, hogy bántalmazott az kiképzőm, meg a szüleim is. Eddig nem volt semmi bajom. Apám arca ugrik be, ahogyan a falhoz présel, és tenyerével nyomot hagy az arcomon. Majd az, ahogyan élettelenül fekszik a padlón.
Sírni kezdek, Marvel megpróbál csitítani.
- De megfelelő kiképzés nélkül nem mehetsz harcolni. Mert harcolni akarsz Snow ellen,nem? - emeli fel az államat az ujjaival. .
Gyorsabban bólintok, mint amilyen gyorsan gondolkozok. - Akkor képee
- Nem. Pontosan ez a gond, Marvel! Az egész miattam van, még is te haltál meg helyettem, Aspen, Finnick, Gale és Prim miattam van a Kapitóliumban, én meg rohadtul itt ülök a seggemen, és nem merek csinálni semmit! - fakadok ki.
- Peterson, nézz rám! - utasít. Belenézek a szemébe, és lelátok a lelkéig. Látom, ahogyan a szíve pumpálja a vért, látom, ahogyan a tüdeje magába szívja az oxigént, látom, ahogyan az agyában kattognak a fogaskerekek, és látom, ahogyan a szája meleg mosolyra húzódik. Milyen régen volt, amikor az ajkamat az övére tapaszthattam, milyen régen volt, amikor tényleg átölelhettem!
- Meg tudod csinálni, Peterson. Képes vagy rá - bíztat. Megpróbálom elkapni a pillantásom, de a tekintete fogva tart. Megfigyelem az íves szempilláit, sötét szemét, ami egybeolvad a pupillájával, dús szemöldökét, ami rendezetlenül áll neki. Megmosolyogtat ez az észrevétel.
- Meg kell ígérned - mondja, és megszorítja a kezemet. Lenézek az összekulcsolt ujjainkra, majd vissza Marvelre. - Ígérd meg.
- Micsodát? - kérdezek értetlenül.
- Hogy végigcsinálod - mondja. Vékony ajkai lassan formázzák ezt a két szót. Úgy érzem, ő is látja a tépelődést, ami bennem zajlik.
Természetesen szeretném végigcsinálni, de nem fogok tudni harcolni. Amíg a média manipulációkhoz kellek, örömmel támogatom az ügyet, de, ha tényleges háborúra kerül a sor, nem tudom mennyire leszek erős.
Ez a két szó, elbizonytalanít, és megerösít egyszerre, ami ellentmondásosabb nem is lehetne.
Aztán, eszembe jut, miért kell felvennem a harcot Snow ellen. Eszembe jut, hogy miért kellene a Kapitóliumba mennem, hogy végre véget vethessek ennek. Az öcsém miatt, Prim, Gale akik a Kapitóliumban raboskodnak, Finnick miatt, akit naponta vernek, hogy elárulja a lázadók tervét, Katniss és Peeta miatt, akik meghaltak a Viadalon. Még,ha nem is szerettem őket, de a szüleik is megérdemelnek annyit, hogy megbosszúljam a halálukat. Meg persze még egy valaki van, akinek a halálát nem hagyhatom szó nélkül.
Lassú lélegzetvételek közepette, a halk liftben, ahol nincsen más rajtunk kívül, csak mi ketten, ahol azt is meghallanánk, ha leejtenénk egy gombóstűt: nagyon hangos zajnak tűnik a fogadalmam.
- Megígérem, Marvel. Végigcsinálom. Miattad.
Marvel arcán széles vigyor terül el, és puszit nyom a homlokomra, épp abban a pillanatban, amikor a lift felfelé indul. Mintha lágy szellő simogatta volna a honlokom, olyan könnyeden ért hozzá ajkaival. Furcsa érzés, egyfelől jó, másfelől viszont a hiányt kelt bennem, amitől megremeg a bensőm. Ez még jobban ösztökél arra, hogy hadba szálljak. Antonion és Fulvia biztos megelégelték, hogy bezártam magam. Kinyílik az ajtó, és meg is pillantom őket, amint karba font kézzel bámulnak rám. Antonion szemében aggodalom, míg Fuliváéban megvetés csillog. Érzem, ahogyan szépen lassan kihül a mellettem lévő hely, ezáltal én is elveszítem testem hőmérsékletének jelentős részét.
- Sajnálom, amiért gondot okoztam - sütöm le a szememet, majd lassan feltápászkodom a padlóról. - Mi lenne a következő lépés?
- Megkapod a ruhát, majd a szöveget. Fulvia kisminkel - mondja miközben menetelünk.
- Szöveget? - kerekedik el a szemem. Arról nem volt szó, hogy szöveget kell bemagolnom. Antonion biccent.
- De csak segítségnek van ott. Hiszen éles helyzetben nem fogsz tudni a szövegedhez ragaszkodni.
- Mi lesz az az éles helyzet? - kérdezem.
- Kiküldünk az egyik körzetbe. Underhand elnökasszony, Plutarch és Seneca most mérlegelik melyik lenne a legkevésbé veszélyesebb, de még is olyan, ahol be vetheted magadat a harcokba. Ahol használhatod az új fegyveredet.
Kérdőn nézek rá, ahogyan lesétálunk a lépcsőn.
- Új fegyveremet? - kerekedik ki a szemem.
- Igen. De előtte megtanítunk rendesen használni. Vagyis, nem mi - mentegetőzik Antonion. - Hanem az edzőid. Láttuk a Viadalon, hogy ügyesen bánsz az íjjal, de van mit tanulnod.
- Tíz éven keresztül ezt tanultam. Ha eddig nem sikerült megtanulnom most se fog menni - morgok az orrom alatt. Ebben a pillanatban feltűnik előttem Marvel szelleme, és rosszallóan néz rám.
- Peterson, legyél már pozitívabb - szid meg. Majdnem elnevetem magamat, de sikerül elfojtanom a feltörekvő kacagást.
- De igazából, megpróbálhatjuk - vonom meg a vállamat. Ismételten egy szobába kerülök, viszont fogalmam sincs, hogyan jutottam oda: az idő egybefolyik, mintha nem tudnám irányítani a gondolataim, cselekedeteim. Mire észbekapok, gyönyörű vagyok, szemem erős kiemelést kapott, ajkaim halványak, szinte nem kentek rá semmit. Egyedül ez emlékeztet a valóságra. Az éjszaka keserves hánykolódásaira, a nappal rettegésére, és az örökké meg nem szűnő ürességre. Mert teljesen üres vagyok, egyedül Aspen iránt táplálok érzéseket, ami nem gyülőlet.
Ez emlékeztet a személyre, aki miatt (is) képes leszek végigcsinálni. Mindenkit gyűlölök, szinte. Johannát, mert elmondta a szörnyű hírt; hogy az öcsém a Kapitóliumban van, pedig legbelül tudom, hogy nem ő tehet róla. Haragszom Senatus Cranere, Plutarch Heavensbere, és Underhand elnökasszonyra, amiért csak most képesek tenni valamit.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáznak át a fejemen, miközben felkísérnek a Tizenharmadik Körzet felszínére. Nem voltam még itt, és a hosszú hetek földalatti nyomorúsága után felüdülés érezni a szellőt és a nap melegét. A pórusaim feltöltődnek - már amennyit nem tömít el a rengeteg kence, amivel kicicomáztak. A föld a lábam alatt energiával lát el, a szél felfrissíti a bőröm, a nap felvidít. Az atomtámadás után a Tizenharmadik Körzet a földen volt egyenlő, és halálos volt még csak a környéken tartózkodni is. A lakók - akik nem haltak bele a pusztításba - kétségbe voltak esve. De valaki kitalálta mi lesz a megoldás. Valaki eldöntötte, hogy nem hagyhatják elpusztulni az otthonukat. A föld alá építkeztek. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan kaptak fertőzéseket a sugárzás miatt, de nem adták fel a reményt. A reményt, hogy egy jobb jövőt hozzanak létre maguknak. A reményt, hogy megmentsék a többi körzetet. A reményt, ami mindig ott volt. Ott van. A reményt, amit azóta gyűlölök, hogy Amira Lyvery kimondta a Viadal szlogenjét.
Idekint már nem emlékeztet semmi az atomtámadásra.
Lecsukott szemmel magamba szívom az oxigént, majd kifújom. Kitisztul a fejem.
- Glimmer, ő itt Cressida, Castor, Pollux, Messala és Eady - ráz fel Antonion hangja. Kinyitom a szememet. Cressida haja le van borotválva, zöld indák hálózzák be feje oldalát. Messala magas,és nyurga, Castor és Pollux viszont teltebb. Eady pedig...Eady meglehetősen érdekes. Haja hófehér, leér karcsú derekáig. Különböző pántok sorakoznak a karján és a lábán is. Csizmája megtetszik, szint egy fekete anyagból készült az egész, puha pamutból lehet, de a talpa valahogy keményebbnek tűnik. Rövidnadrágban van, ellenben a többi stábtaggal, akik a szürke kezeslábast viselik.
- Helló - köszönt Eady, és kezet fog velem.
- Üdv - motyogom, majd Cressidára nézek, aki szintén kezet nyújt.
- A kapitólium legjobb rendezőjét kaptad - mondja Antonion. - Cressidát. És a feltörekvő tanítványát, Eadyt. Messala az aszisztense, Pollux és Castor pedig a legprofibb operatőrök a világon, ezt garantálhatom.
Bólintok, jelezve, hogy értem.
- Nos - fog közre a két rendező, de Cressida beszél. Egy fás részhez visznek, ahol pont van egy kivágott fatönk. - Itt fogsz állni, és elmeséled mi történt veled. Hogy kerültél ide, hogy jól vagy, és teljes mértékben a forradalom mellett állsz.
- Ez valami borzalom - kotyog közbe Eady, szemével engem méreget. - Hozzon már valaki sminkelmosót! Így egy kapitóliumi liba néz ki, nem egy forradalmár - kiáltja hátra Antonionéknak. Elhúzom a szám. Valóban túlzásba vittük a sminket.
Amíg megoldódik a probléma átbeszéljük a további teendőimet, javasolok pár módosítást, a rendezőpáros pedig szerencsére nyitott rá.
Öt perc múlva a fatönkön ülök, és három irányból vesznek körbe kamerák. Egyet Castor, egyet Pollux egyet pedig Eady tart.
- Biztos mindenki azon gondolkodik, mit keresek a televíziójuk képernyőjén, pont most a legnagyobb válságban. A körzetekben felkelések törtek ki, amit Snow elnök megfékezett, visszaszporított. De nem sikerült mindenhol - felállok. Halkan beszélek. - Néhol, mint itt a Tizenharmadikban, azonban nem sikerült megtörni ezt a lelkesedést! Én, mint a 74. Éhezők Viadalának bajnoka, én, Glimmer Peterson is támogatom a forradalmat úgy, ahogy még sokan mások. A Johanna Mason, az Annie Cresta és a Haymitch Abernathy  név biztos ismerősen cseng sokuknak. És a Finnick Odair? Ő is itt lenne, de a Kapitólium elrabolta, és bebörtönözte, valószínűleg meg is kínzozták - motyogom. A Pollux álltal tartott kamerába villantom gyilkos tekintetemet. A szövegem nem volt előre megírva, csupán pontokba volt szedve, hogy miről kell szót ejtenem. - Úgy, ahogyan néhányat, a tavalyi év bajnokai közül is. Kezdve Primrose Everdennel, Gale Hawthorne-nal. És folytatva Aspen Petersonnal, az öcsémmel. Ők, most is azért szenvednek, hogy segítsék a forradalom ügyét. Hát önök miért ne tennék ezt? - kérdezem Castor felé fordulva. Fájdalom sugároz szét a testemben, pontok szöknek a látómezőmben. Egyre jobban emelkedik a hangom, lassan kiabálok. - Ahhoz, hogy kiszabadítsuk őket, össze kell fognunl! Adjuk vissza nekik a szabadságukat, adjuk vissza Annie Crestának, és Rambin Odairnek a mi Finnickünket! - lelkesedésem alább hagy, és térdre rogyok. Magam elé motyogom a következő szavkat:  - Adják vissza az öcsémet!
Térdemre hajtom a fejemet, hajamat magam köré vonom. Ezt is elszúrtam. Elérzékenyültem, amikor nem kellett volna.
- Leáll! - Kiáltja Eady. - Glimmer jól vagy? - szalad oda hozzám, és a vállamra helyezi a kezét. Félrelököm a hajamat, megtörlöm a szemem alját, hogy megtisztítsam az aljas könnyektől, amik előbuggyantak.
- Persze, csak - kezdem, de nem tudom folytatni.
- Elég lesz mára - hallok, egy ismerős hangot. Oda kapom a fejemet.
Haymitch Abernathy vánszorog le a domboldalon, egyenesen a kis farönkhöz, ami mellett állunk.