Epilógus

Sziasztok. Megérkezett a Glimmer tirlógiát lezáró rész, vagyis az epilógus.
Nem szeretnék most belemenni a köszönet nyílvánítás dologba, erre egy különmbejegyzést szentelek majd. Így azt mondom csak, utoljára ezen a blogon, hogy jó olvasást!
Lauren W.

A szekrényemhez lépek, és kiveszem a fekete szoknyám majd az ágyamra teszem. Nézegetem egy ideig, nehezen veszem rá magam, hogy felvegyem. A szövet hozzátapad a testemhez. A tükör előtt igyekszem emberi formát varázsolni kisírt szemeim helyére. Évről, évre nehezebb a helyzet. Hajamat gondosan két copfba rendezem, úgy nézek ki, mint a tíz évvel ezelőtti változatom.

Leszámítva a fájdalmat és a gyászt.

A topánomba lépek és felveszem a szövetkabátom, kinyitom az ajtót. A saját házam ajtaját, ahol már nem zavar senki.

Mikor hazatértünk a Tizenharmadik Körzetből, Aspen nálam lakott, de amint tudott magának munkát találni, és elég pénzt gyűjtött össze, elköltözött tőlem. Így egyedül maradtam, legalábbis, egy ideig.

Az öcsém szerelmi élete remekül alakult: gyakran járt át a Tizenkettedik Körzetbe, Primhez, most együtt laknak a körzetünkben, Prim pedig az első gyereküket várja. Oda meg vissza vagyok a boldogságtól, hogy nagynéni leszek.

-     Mami, gyerek már! – kiáltja a szőke hajú, türelmetlen kislány, de a bátyja megdorgálja.

-     Jövök – erőltetek mosolyt az arcomra. Felveszem az ölembe a kislányt, szabad karommal kézen fogom a kisfiút.

Rengeteg gyerek árvult meg a háború alatt. Nők lettek özvegyek, gyerekek maradtak apa és anya nélkül. Egyeseknek senkije sem maradt.

Ők nem érthetik ezt. Egyelőre nem kell tudniuk a szörnyűségekről, amiket átéltem, nem kell tudniuk semmi borzalomról.

A kislány három éves, nem is élt, amikor az Éhezők Viadala a tetőfokára hágott. A kisfiú tizennégy, ő még csak nem is érthette a borzalmakat, amiken akkor én keresztülmentem, annyit tudnak, hogy sosem leszek igazán boldog. Hiába vannak örömteli perceink, este mindig visszakúszik a bú és a fájdalom.

Az út egyhangúan kanyarog előttünk, szótlanul sétálunk, én pedig igyekszem visszafojtani a könnyeimet. A kislány észreveheti azt az egyet, ami még is kigördül.

- Szeretlek, mami – suttogja a fülembe és puszit lehel az arcomra. Elmosolyodok.

- Én is, kincsem – mondom neki. – Én is szeretlek titeket.

- Mami? – kérdi a kisfiú. – Miért jövünk ide?

Előre mutat a kezeivel a táblára, amin kaskaringós betűkkel egy szó olvasható.

Temető.

Bevezetem őket a sírok közé,

Nem hoztam volna magammal őket, ha Carla, vagy Aspen ráér vigyázni rájuk. Eddig minden évben egyedül jöttem, de most rákényszerültem arra, hogy magammal hozzam őket. Kicsit olyan, mintha ezzel is többet árulnék el nekik a szörnyű világból, amiben valaha éltünk, többet árulnék el abból, aki valaha voltam.

Bevezetem őket a sírok közé. Mind egyforma, egy emelkedik ki különösen, legalábbis számomra ez a legkülönlegesebb egyben a legfájdalmasabb. Márvány fejfájára egy nevet, egy dátumot és egy mondatot véstek. Ahogy elolvasom ezeket, újra könnybe lábad a tekintetem.

- Mi van oda írva, mami? – kérdezte a kislány. Már venni akarom a levegt, hogy válaszolni tudjak neki, amikor a kisfiú megteszi helyettem.

- Marvel Brooker. A Viadal mindenkit megváltoztat.

Bólintok, miközben végig cseppen egy könny az arcomon. Otthon hagyhattam volna őket. A kisfiú már elég nagy ahhoz, hogy vigyázzon a húgához, még is magammal hoztam őket. Talán most kell elmondanom nekik? Szinte mér várom, hogy feltegyék a kérdéseket. Milyen Viadal? Miért változtat meg mindenkit? Te is részt vettél rajta? Ott gyilkoltak? Helyeztük azonban egy kérdés hagyja el a kisfiú száját.

- Ki Marvel?

- Egy – mondom, miközben elmosolyodom. – Egy nagyon kedves barátom volt.

Legszívesebben sírnék, üvöltöznék, de félek, hogy megijesztem a gyerekeket, és felverem a sírban nyugodó lelkeket.

Marvel nem jött, nem is tudom mióta. Egyszer még megjelent az ajtóban, amikor hazatértem az Első Körzetbe, de azóta elkerül. Nem jön. Hiányzik.

Egyszer, majd elmesélem nekik. Elmondom, hogy részt vettem ebben a játékban, elmondom, hogy az ölésre képeztek ki, de azt is elmondom, hogy féltem. Féltem szeretni, és ez volt a legnagyobb hibám, de még sem tartottam gyengének magam tőle. Elmondom nekik, hogy beleszerettem Marvel Brookerbe, elmondom nekik, hogy azért halt meg, hogy engem élve kijuttasson az arénából. Történelem órán majd tanulni fognak róla: Marvel Brooker feláldozta magát a lányért, akit szeretett. Rólam is tanulni fognak: A 74. Éhezők Viadala bajnokáról, Glimmer Petersonról, aki elindította a lázadást Panemben, ezzel megszabadítva minket az elnyomóinktól

Lerogyok a földre, és a sírkövet bámulom. A kislány leteszi a virágot, amit a kertünkben szedett.

Ezek a gyerekek mi vagyunk. Én, és Marvel. A kisfiú, Adam négy vagy öt éves volt, amikor a szülei életüket veszítették a háborúban és a közösségi otthonba került. A kislány, Lisabeth, a háború után született, de az apja öngyilkos lett a szörnyű emlékképektől az anyja pedig belehalt a bánatába, hiszen neki sem volt más.

Gloss kísért el az árvaházba, aki örökbefogadott egy kisfiút. Kellett neki valaki, akiről gondoskodik, miután mindkét húgát elveszítette.

Amikor megpillantottam a két kisgyereket, Lisabethet és Adamet, az jutott eszembe, hogy talán Marvel és az én gyerekeim is így néznének ki. Adam már barna haja és sötét szeme Marvelre, míg Lisabeth szőke haja és zöld szemei önmagamra emlékeztettek. Nem is volt kétség, hogy miután megtudtam, hogy elválaszthatatlan ez a két gyermek, akkor mindkettejüket magamhoz veszem. Egy éve volt mindez, azóta pedig remekül megvagyunk, olyanok, mintha a saját gyerekeim lennének.

Könnyek peregnek a szememből, Lisabeth is sírni kezd. Szorosan átkarolom és simogatni kezdem a hátát, ezzel nyugtatva.

- Kincsem, nincsen semmi baj – mondom. – A maminak nagyon hiányzik, nagyon szeretem őt.

Úgy érzem sok neki ez a komor hangulat, ami a temetőben uralkodik, ezért némán elköszönök Marveltől, és karon fogom őket.

A Győztesek Faluja felé menet egyikünk sem szól. Felidézem magamban Johanna legutóbbi látogatását, amit Gale-lel tett nálam. Néha összenéztek, édesen duruzsoltak, végül bevallották, hogy ők is összeházasodnak. Boldog voltam, hogy nekik is sikerült egymásra találniuk, Finnick és Annie után még két barátom egy párt alkot. Az esküvő kicsi volt, és Johanna kikötötte, hogy semmi csili vili ruha, egy erdőben, mezítláb akar férjhez menni, hiszen nem a körítés számít, hanem az a személy, aki fontos neki. Ez volt a legromantikusabb gondolat, amit Johannától hallottam, így nem is ellenkeztem, elhatároztam, hogy én leszek az első rövid nadrágos, mezítlábas koszorúslány. Nem mellesleg Johanna tanúja is.

Finnick és Annie két lánya angyalian festett a koszorúslány ruhában Johanna és Gale esküvőjén. Annie a harmadik gyerekükkel volt terhes akkor, Finnick remélte, hogy egy kisfiúval is megszánja a sors, de a harmadik baba is lány lett. Természetesen így is magánkívül volt a boldogságtól, amikor telefonált, hogy Annie megszült.

A házunk előtt lévő teraszon két alak álldogál. Az öcsém és Prim. Adam meglódul, és futni kezd felé, Lisabeth pedig le szeretne szállni az ölemből.

- Aspen bácsi! – kiáltja neki, miközben leteszem. Ő felkapja és megpörgeti. Az öcsém rengeteget változott, sokat komolyodott, de így, hogy már nincs mitől tartanunk lett igazán gyerek. Az itt lévő felnőttek közül mindannyiunknak hamar fel kellett nőni gyerekkorunkba, ezért is jó, hogy ennyi gyerek lesz a családba hamarosan. Lesz kivel újra gyerekként viselkedni.

- Sziasztok, mióta vártok itt? – kérdezem, és puszit nyomok testvérem, majd Prim arcára. Prim gömbölyödő pocakjára helyezem a kezemet, mire a baba rúgni kezd.

- Pár perce, épp láttuk, hogy jöttök, azért maradtunk - mondja Prim. – Most voltunk az orvosnál. Fiú lesz – lelkendezik. Hosszú szőke haja copfba kötve omlik a vállára.

- Arra gondoltunk, hogy… - kezdi Aspen, de elbizonytalanodik. – Arra gondoltunk, hogy Marvel lenne a második neve. De természetesen csak akkor, ha téged ez nem zavarna – mondja és látom a könnyeket a szemébe.

- Ez a legcsodálatosabb dolog, amit tehettek értem – mondom, és a nyakába borulok.  – Tudnátok vigyázni rájuk egy kicsit? El kell intéznem valamit.

Bólintanak, és el is indulnak hozzájuk. Aspenék a régi házunkban laknak. Bemegyek a házba, fel a lépcsőn az irodának kialakított helységbe. Feltépem az íróasztalom fiókját, és egy levelet keresek.

Eljött az idő, hogy végre elolvassam.

Kitörök a házból, futva indulok a kanyargós utcákon egy helyre, amit  a háború óta nem láttam. Markomban tartom a kis borítékot, úgy kapaszkodom bele, mintha az életem múlna rajta.

Azon az úton haladok, mint azon a bizonyos napon. Mielőtt önként jelentkeztem. Elhaladok az Aratás helyszínén, ahol többé nem olvassák fel a neveket, nem jelentkeznek a halálba a gyerekek. Elhaladok a legszegényebb házak romjai mellett, végül az erdőben kötök ki, a barlangomnál.

A falnak vetem a fejemet, miután leültem. Hidegebb és üresebb ez a hely, mint bármikor.

A borítékot nézem, a görcsösen írt betűket. Glimmer Petersonnak – áll az elején. Tizenegy éve kaptam, miután megnyertem a Viadalt, miután Marvelt elveszítettem. Gloss a lelkemre kötötte, hogy olvassam el. Motyogtam egy „úgy lesz”-t, és belesüllyesztettem a fiókomba.

Ennyi év alatt nem volt bátorságom kinyitni és elolvasni. Most jött el az ideje. Valamit közölni akart velem az írója, ami fontos lehet, de én gyáva voltam és nem olvastam el. Akkor túl zaklatott voltam a szerelmem halála miatt.

Szia, Peterson.

Azt sem tudom mikor hívtak már így utoljára, de ebből a beköszönésből azonnal tudom, hogy kitől származik a levél.

Ha ezt olvasod… Ha ezt olvasod, valószínűleg úgy alakultak a dolgok, mint vártam. Tudnod kell, hogy nagyon megszerettelek. Fogalmam sincs egyelőre, hogy alakul a Viadal, és ha voltam olyan balfa balfácán, hogy ne mondjam el, amikor épp a halálomon vagyok…Akkor most itt az ideje. Szereltek Glimmer Peterson, kár is szépíteni a dolgot

Halványan elmosolyodok, és letörlöm a könnyeimet.

El sem hiszed, milyen nehéz összeszedni és megfogalmazni egy mondatot. Hát elmondom, rohadt nehéz!

Marvelnek helyén volt a humorérzéke, amikor ezt írta, olyannyira, hogy muszáj megint elmosolyodnom a könnyfátyolon át. De mikor írhatta?

Na, de fordítsuk komolyra a szót. Ott tartottam, hogy mindig szerettelek Igen, most jön az, hogy jól kinevetsz. Marvel Brooker a nagy nyálkép. Rajta, nevess csak, tudom, hogy akarsz.

Nem tudom megállni, hogy szomorú kacajra gördüljön az ajkam.

Ha esetleg sikerült elmondanom azt, hogy mit érzek, és te ezt viszonoztad… Hát, öcsém, én voltam a legmázlistább srác a világon, addig, ameddig tartott. Hálás vagyok azokért a percekért, miket együtt töltöttünk. Ha viszont ez nem történt meg, hát tudd, hogy még mindig iszonyúan utállak.

Ismét nevetnem kell. Annyira Marveles ez a levél, hogy szinte hallom a hangját, mintha ő olvasná fel nekem.

Szóval, ha valamilyen csoda folytán te is belém szerettél, akkor most nyílván elviselhetetlennek érzed a fájdalmat.

Bizony, fején találtad a a szöget. Úgy hiányzol, Marvel.

De gondolj arra, hogy veled vagyok. Ha nem is testben, de a lelkedben és a szívedben örökké élek. Tudom, közhelyek mindenütt, nevess csak most is.

Ezúttal nem nevetek.

Gondolj a szép emlékeinkre. Már, ha lesznek, vagyis, voltak Nem vagyok jós, nem tudom, hogyan fog alakulni, illetve alakult a Viadal, de remélem rengeteg közös emlékünk lesz, illetve volt. Be kell vallanom, egy barom voltam. Igen, te megmondtad. Annyi éven át gyűlöltük egymást, amikor szerethettük is volna a másikat. Egyet tudok: nagyon jó érzés volt veled csókolózni, még jobb, mint amikor szidtuk egymást. De kár rágódni a múlton, nem változtathatjuk meg.

Bizony, még milyen kár!

Biztosan elgondolkodtál azon miért is öntöm ki neked a szívemet, mert bizony én is. Azután beugrott. Ha sikerült elérnem Glossnál, hogy küldje be nekem a mérget, hogy végezzek magammal, ha ketten maradunk, akkor biztosan fájni fog neked, gyűlölni fogsz, amiért ezt tettem. Lelket szeretnék önteni beléd a nehéz időszakban, és tudd, hogy mindig ott leszek veled, ha tudok, még, ha te nem is látsz. El akarom mondani neked, hogy ne félj tovább lépni. Meg kell ígérned nekem, hogy boldogan fogsz élni egy férfival, aki noha nem olyan lesz mint én, sőt, biztos nem lesz olyan fantasztikus mint én, de legalább boldoggá tehet. Cserébe é is megígérem, hogy nem hajkurászom a szellemlányokat, és mindig vigyázni fogok rád, és a családodra.

Mert csak úgy fogsz tudni meggyógyulni, ha tovább lépsz, ez az egyetlen módja.

Ölel téged,

Marvel.

Némán bámulok magam elé, és összegyűröm ujjaim között a levelet. Majd földhöz vágom, de a papír nem törik össze, mint ahogy azt szeretném. Szépen lehullik a barlang padlójára.

- MIÉRT? –kiáltom. – Miért tetted ezt? Ha szerettél, hogyan akartad, hogy nélküled éljek? Ha szerettél, miért ölted meg magad? Ha szerettél, miért nem avattál be, hogy együtt haljunk meg? Ha szerettél, miért hagytál magamra?

Lerogyok  a földre, és magamhoz ölelem az utolsó emlékemet Marvelről, a levelet, amit ő írt, a levelet, amit nekem szánt. Leporolom a ruhámat, és visszaindulok a körzetbe. Szorítom a levelet, az utolsó tárgyat a szerelmemtől, ami még rá emlékeztet. Félek, hogy elhagyom, ezért is ijedek meg nagyon, amikor egy szellő kifújja a kezemből. Rohanni kezdek, de a levél gyorsabb nálam.

Bele kap a szél, és viszi sebesen előre, a Törvényszékháza felé. Megbotlok egy kőben, és egy csizma elé esek. Egy csizma elé, amin a levelem hever. Felkapom, mielőtt újra elvinné a szél.

- Bocsánat, csak… elfújta – magyarázkodom bénán. Egy férfi áll velem szembe, aki nagyon ismerős számomra.

- Semmi gond, Miss… - nyújtja a kezét. Helyes az arca, szép ruhában van, és feketében. Mintha ő is a temetőből érkezett volna. Hangja búgó, teljesen elvarázsol.

- Glimmer – helyezem a kezemet az övébe. – Glimmer Brooker.

Elmosolyodik, nem firtatja a névváltásomat, tudom, hogy ő is felismert. Ő volt az utolsó támogatója Aspennek a Viadalon, szinte semmit sem változott.

- Megengedi, hogy hazakísérjem? – kérdezi a férfi, aki még mindig nem mutatkozott be.

- Nem is tudom – húzom össze a karomat magam előtt. Eszembe jut, mit olvastam az imént a levélben, amit még mindig a kezemben szorongatok.

- Legyen – vágom rá. Karját nyújtja, én pedig átvetem a sajátom rajta.

- Az én nevem Brica Mysteri – mondja, én pedig bólintok.

Elindulunk, de gyorsan hátranézek a vállam felett. Megpillantom Marvelt, amint a Törvényszékháza falának támaszkodva néz utánunk, magasra tartott hüvelykujjal. Elmosolyodom, még a fogam is kivillan egy pillanatra.

Marvel – szólok hozzá gondolatban. – Hajkurászd csak a szellemcsajokat.

A holnap bizonytalan.

Talán életem legrosszabb döntését követem el azzal, hogy most belegyek a játékba, de az is lehet, hogy a legjobbat. Nem tudom mit miért teszek, nem keresek rá magyarázatot, egyszerűen csak megfogadom Marvel tanácsát, és tovább lépek. Sosem fogom elfelejteni, hiszen ő volt az első szerelmem, akit életem végéig szeretni fogom.

De melyik Hivatásos ijed meg egy kis játéktól?