3. fejezet

Underhand arca továbbra is kifejezéstelen marad, képtelenség leolvasni róla bármit is, pedig az ember azt hinné, hogy a sötét szemein keresztül lelátni a lelkéig. Aki így gondolja, az nagyot téved. Talán lelke sincsen. Az egyenlőre rejtély.
- Ez tetszik - csapja össze a tenyerét Plutarch. - A szikra. Te leszel az emberek fáklyája a sötétben, aki megvilágítja a tényeket. Felégeted a kapitóliumot. Ez lesz a propagandaanyag alapja is.
- Pontosan - ért egyet Senatus. - Plakátok, pro-fik, és mindenféle médiamanipuláció. Az embereknek tetszik, ha nem értik a dolgokat. Így lehet rángatni őket, akár a bábokat.
Ráemelem a tekintetemet.
- A helyzet az,hogy nem jó dolognak az emberek megvezetését - vetem közbe. - Eddig is ez volt a baj. Hogy bábok voltunk. Szabadok akarunk lenni, hát akkor fel kell nekik kinálnunk a szabadságot! - mondom eszelős tekintettel. Teljesen belelkesültem, meg kell kapaszkodnom a szék karfájában,hogy ne ugorjak fel, és pörögjek. Ha felszabadulunk, az egyet jelent: Aspen kiszabadul. Már, ha addig nem öli meg Snow valamelyik cinkosa.
- Érdekes ötlet. - Plutarch a távolba mered, mintha valamin gondolkodna.
- Egyet értek. Meg kell ízleltetni velük a szabadságot, hogy még többet akarjanak.
Hátradőlök, és a plafont kémlelem. Olyan gyorsan történt minden. Egyik pillanatban még őrülten sikoltozok a kórtermemben, az oldalamon Annie Crestával, a másikban pedig már én vagyok a szikra, a forradalom arca. Ez tetszik, végre kezdhetek magammal valamit, hogy ne Marvelen, vagy Aspenen kattogjak. Ha ezt tudom, előbb elvállalom. Elmosolyodom.
- Miss Peterson, ezt úgy értsem, hogy teljes odaadással támogatja az ügyet? - kérsezi Underhand, aki most is megőrizte komolyságát. Határozottan bólintok.
- Igen, teljes mértékben. Szeretném magam kiszabadítani az öcsémet, és úgy gondolom, ennek ez az egyetlen lehetősége. Ha az emberek végre ráébrednek, hogy tudnak tenni valamit a zsarnokság ellen.
Elegáns mosolyt villant felém.
- Mr. Heavensbe, Mr. Crane. Akkor elkezdhetjük az első felvételeket. Induljanak! - adja ki az utasítást. Rövidebb volt a megbeszélés, mint amire számítottam, de nem bánom. Plutarch lenyom egy gombot, majd beszélni kezd a mellette lévő hangszóróba.
- Fuliva, Antonion. Jöjjenek Miss Petersonért.
Kisvártatva nyílik az ajtó, belépnek rajta, és magukkal visznek. Antonion egy hatalmas mappát tart a kezében.
- Elvállaltad? - kérdezi csillogó szemekkel Antonion. Aprót biccentek. A lifttel lefelé indulunk.
- Fantasztikus - csapja össze a tenyerét Fulvia. - Az, hogy felkészítsünk a propaganda filmek felvételére, három fázisból fog állni. Első, és legfontosabb. Enned kell, különben nem fogsz jól mutatni a kamerák előtt, és a harci képességed sem lesz a toppon, ami valljuk be, nem utolsó egy háborúban! - nevet fel szórakozottan. A lift ajtaja kinyílik, - A másosik fázis, a smink. Minimalizmusra fogunk törekedni, hiszen ez a háború nem a támogatókért folytatott harc. Harmadik fázis pedig, a megfelelő jelmez, akarom mondani, harci ruházat. Antonion, ha megkérhetnélek... - kezdi. Az étkezdébe érkeztünk, ami az aljától, a tetejéig szürke csempék borítanak, vajszínű asztalok. A terem tulsó végén egy nagy pult húzódik, ahol ki lehet kérni a napi reggeli adagodat, ami a testtömeg, életkor, fizikai állapot,és a munka elvégzéséhez szükséges kalóriaszámmal van kimérve. Tudtommal én többet kapok, mert beteg vagyok. Fulvia leültet, majd elnyargal a tálcáért, amit lerak elém. Miközben falatozom, Antonion kinyitja a sötét mappát. Különböző vázlatok vannak benne, a végén két monogrammal.
- Ezt Cinnával terveztük, még mielőtt megölték.
Eltátom a számat.
- Cinnát megölték?
Fulvia lassan bólint. Nem ismertem Cinnát, talán egyszer találkoztam vele, de fáj hallani, ahogyan a haláláról beszélnek. Ennyi erővel Antonion is meghalhatott volna. Gombóc nő a torkomba.
- A ruha már csak arra vár, hogy felvedd - vigyorog Antonion. Keserű mosoly ül az ajkaimra, ahogyan újra és újra átlapozom a válatfüzetet.
Gyorsan belapátolom az ételt, elvisszük a tálcát, és ismét liftbe szállunk.
A lifthálózat elég bonyolult, itt a Tizenharmadikban. Még nem volt szerencsém kipróbálni, de azt mondják, nem csak függőlegesen, hanem vizszintesen is megy. Egyszer, a jövőben - ami jelenleg olyan közel van, de még is olyan messze - ki fogom próbálni. Nem fogok mást csinálni, csak egész álló nap liftezni, és Marvelre gondolni. Megidézem a szellemét, boldogok leszünk. Aspen megmenekül, és ő is jöhet velünk.
Amikor fel akarom majd adni - mert biztosan lesznek olyan pillanatok - akkor ez a gondolat fog energiát adni. Hárman ülünk egy liftben, Marvel, Aspen és én.
- Kiképzésre is kell majd járnod - jegyzi meg Antonion. Felkapom a fejemet.
Nem.
Soha.
Többé.
- Nem! Nem - emlékképek villannak be, egy arénáról, ahol hűvös csókokat váltok egy fiúval, aki mostanra halott. Egy kiképzőteremről, ahol a szadista edzőm folyamatosan ver. Egy fiúról, akit kezdetben ki nem állhattam, most még is őt gyászolom, több mint egy éve.
A lift megáll, Antonion kilép belőle Fulviával,és nekem is int; hogy kövessem. Lábam azonban megmakacsolja magát,és gyökeret ereszt a liftben.
- Mi a baj, Glimmer? - kérdezi tágra nyílt szemekkel a stílustanácsadóm. Megrázom a fejemet, és letörlöm az arcomon patakzó könnyeket. Hirtelen felindulásból rávágok a lift egyik gombjára, az ajtaja becsukódik, én pedig lerogyok a padlóra. Testemet heves zokogás rázza, fejemet a lift hideg aljának nyomom, hogy enyhítse a fejem tompa lüktetését.
Az emlékek egyre gyorsabban peregnek, nem tudom megállítani őket. A pulzusom olyan gyorsan ver, ami egyáltalán nem egészséges egy ennyi idős lánynak, mint én. 
Eszembe jut, amikor összevesztünk Aspennel, a Viadalom előtt. Tizenkét éves volt, semmit sem értett, betörtem a fejét, és azt kívánta bárcsak meghalnék a Viafalon.
Én is azt kínánom, bár meghaltam volna.
Egy tenyér lágyan simítja meg a fejbőrömet. Ijedtemben felugrok, és sikoltás hagyja el a számat, de amikor megpillantom az ismerős arcot, elmúlik minden félelmem, fájdalmam.
Két dolog jut eszembe: le kell állítanom a liftet, mert a végén eltűnik. És most azonnal magamhoz akarom szorítani Marvelt.
Mindkettőt megteszem.
- Istenem, Marvel, ó, úgy hiányoztál! - suttogom a mellkasába,és szorosan belefúrom a fejemet. Érzem az illatát. Tisztaság, menny, és Nap illata van.
Az üresség a mellkasomban, betömődik, és egy részem teljesen elfeledkezik a Kapitóliumban raboskodó öcsémről, ami önzőség a részemről. De ebben a szent pillanatban, nem tud érdekelni semmi,csak ő.
- Sajnálom, hogy nem jöhettem, de volt egy másik  Peterson, akire figyelnem kellett - mondja,és érzem, hogy elneveti magát. Felnézek rá a szempilláim alól.
- Ott voltál Aspennél? - kérdezem. Bólint, de nem néz rám. Lekuporodik a lift aljába, én pedig követem a példáját.
- Mit láttál, Marvel? - kérdezem ismét, mert nem akar megszólalni. Megrázza a fejét, és a kezébe temeti az arcát. - Mondj már valamit! - csattanok fel, de megenyhül a hangom, amikor hozzáteszem: - Kérlek.
- Gale nem tud semmiről a lazadással kapcsolatban, úgy, ahogy Prim, és Aspen sem. Finnick azonban...Ő mindenről tudott. Megkínozták. Áramot vezettek a testébe. Megkorbácsolták. De még mindig nem mondott semmit nekik. Egy árva szót sem ejtett el a fájdalom miatt.
- Finnick egy hős - suttogom magam elé. Én meg itt vagyok, és sajnáltatom magamat. Kiborulok egy szótól, amit a Viadalhoz köthetek. Össze kell szednem magam.
- Aspent is bántották - elhallkul a hangja. - Primet is. Gale-t pedig egyáltalán nem találtam.
Nyelek egyet.
- Miért nem akarsz kiképzésre menni?
- Mert folyamatosan az jut eszembe... az edzőnk - hangom erőtlen, elcsuklik. Fogalmam sincs miért most jön ki rajtam az, hogy bántalmazott az kiképzőm, meg a szüleim is. Eddig nem volt semmi bajom. Apám arca ugrik be, ahogyan a falhoz présel, és tenyerével nyomot hagy az arcomon. Majd az, ahogyan élettelenül fekszik a padlón.
Sírni kezdek, Marvel megpróbál csitítani.
- De megfelelő kiképzés nélkül nem mehetsz harcolni. Mert harcolni akarsz Snow ellen,nem? - emeli fel az államat az ujjaival. .
Gyorsabban bólintok, mint amilyen gyorsan gondolkozok. - Akkor képee
- Nem. Pontosan ez a gond, Marvel! Az egész miattam van, még is te haltál meg helyettem, Aspen, Finnick, Gale és Prim miattam van a Kapitóliumban, én meg rohadtul itt ülök a seggemen, és nem merek csinálni semmit! - fakadok ki.
- Peterson, nézz rám! - utasít. Belenézek a szemébe, és lelátok a lelkéig. Látom, ahogyan a szíve pumpálja a vért, látom, ahogyan a tüdeje magába szívja az oxigént, látom, ahogyan az agyában kattognak a fogaskerekek, és látom, ahogyan a szája meleg mosolyra húzódik. Milyen régen volt, amikor az ajkamat az övére tapaszthattam, milyen régen volt, amikor tényleg átölelhettem!
- Meg tudod csinálni, Peterson. Képes vagy rá - bíztat. Megpróbálom elkapni a pillantásom, de a tekintete fogva tart. Megfigyelem az íves szempilláit, sötét szemét, ami egybeolvad a pupillájával, dús szemöldökét, ami rendezetlenül áll neki. Megmosolyogtat ez az észrevétel.
- Meg kell ígérned - mondja, és megszorítja a kezemet. Lenézek az összekulcsolt ujjainkra, majd vissza Marvelre. - Ígérd meg.
- Micsodát? - kérdezek értetlenül.
- Hogy végigcsinálod - mondja. Vékony ajkai lassan formázzák ezt a két szót. Úgy érzem, ő is látja a tépelődést, ami bennem zajlik.
Természetesen szeretném végigcsinálni, de nem fogok tudni harcolni. Amíg a média manipulációkhoz kellek, örömmel támogatom az ügyet, de, ha tényleges háborúra kerül a sor, nem tudom mennyire leszek erős.
Ez a két szó, elbizonytalanít, és megerösít egyszerre, ami ellentmondásosabb nem is lehetne.
Aztán, eszembe jut, miért kell felvennem a harcot Snow ellen. Eszembe jut, hogy miért kellene a Kapitóliumba mennem, hogy végre véget vethessek ennek. Az öcsém miatt, Prim, Gale akik a Kapitóliumban raboskodnak, Finnick miatt, akit naponta vernek, hogy elárulja a lázadók tervét, Katniss és Peeta miatt, akik meghaltak a Viadalon. Még,ha nem is szerettem őket, de a szüleik is megérdemelnek annyit, hogy megbosszúljam a halálukat. Meg persze még egy valaki van, akinek a halálát nem hagyhatom szó nélkül.
Lassú lélegzetvételek közepette, a halk liftben, ahol nincsen más rajtunk kívül, csak mi ketten, ahol azt is meghallanánk, ha leejtenénk egy gombóstűt: nagyon hangos zajnak tűnik a fogadalmam.
- Megígérem, Marvel. Végigcsinálom. Miattad.
Marvel arcán széles vigyor terül el, és puszit nyom a homlokomra, épp abban a pillanatban, amikor a lift felfelé indul. Mintha lágy szellő simogatta volna a honlokom, olyan könnyeden ért hozzá ajkaival. Furcsa érzés, egyfelől jó, másfelől viszont a hiányt kelt bennem, amitől megremeg a bensőm. Ez még jobban ösztökél arra, hogy hadba szálljak. Antonion és Fulvia biztos megelégelték, hogy bezártam magam. Kinyílik az ajtó, és meg is pillantom őket, amint karba font kézzel bámulnak rám. Antonion szemében aggodalom, míg Fuliváéban megvetés csillog. Érzem, ahogyan szépen lassan kihül a mellettem lévő hely, ezáltal én is elveszítem testem hőmérsékletének jelentős részét.
- Sajnálom, amiért gondot okoztam - sütöm le a szememet, majd lassan feltápászkodom a padlóról. - Mi lenne a következő lépés?
- Megkapod a ruhát, majd a szöveget. Fulvia kisminkel - mondja miközben menetelünk.
- Szöveget? - kerekedik el a szemem. Arról nem volt szó, hogy szöveget kell bemagolnom. Antonion biccent.
- De csak segítségnek van ott. Hiszen éles helyzetben nem fogsz tudni a szövegedhez ragaszkodni.
- Mi lesz az az éles helyzet? - kérdezem.
- Kiküldünk az egyik körzetbe. Underhand elnökasszony, Plutarch és Seneca most mérlegelik melyik lenne a legkevésbé veszélyesebb, de még is olyan, ahol be vetheted magadat a harcokba. Ahol használhatod az új fegyveredet.
Kérdőn nézek rá, ahogyan lesétálunk a lépcsőn.
- Új fegyveremet? - kerekedik ki a szemem.
- Igen. De előtte megtanítunk rendesen használni. Vagyis, nem mi - mentegetőzik Antonion. - Hanem az edzőid. Láttuk a Viadalon, hogy ügyesen bánsz az íjjal, de van mit tanulnod.
- Tíz éven keresztül ezt tanultam. Ha eddig nem sikerült megtanulnom most se fog menni - morgok az orrom alatt. Ebben a pillanatban feltűnik előttem Marvel szelleme, és rosszallóan néz rám.
- Peterson, legyél már pozitívabb - szid meg. Majdnem elnevetem magamat, de sikerül elfojtanom a feltörekvő kacagást.
- De igazából, megpróbálhatjuk - vonom meg a vállamat. Ismételten egy szobába kerülök, viszont fogalmam sincs, hogyan jutottam oda: az idő egybefolyik, mintha nem tudnám irányítani a gondolataim, cselekedeteim. Mire észbekapok, gyönyörű vagyok, szemem erős kiemelést kapott, ajkaim halványak, szinte nem kentek rá semmit. Egyedül ez emlékeztet a valóságra. Az éjszaka keserves hánykolódásaira, a nappal rettegésére, és az örökké meg nem szűnő ürességre. Mert teljesen üres vagyok, egyedül Aspen iránt táplálok érzéseket, ami nem gyülőlet.
Ez emlékeztet a személyre, aki miatt (is) képes leszek végigcsinálni. Mindenkit gyűlölök, szinte. Johannát, mert elmondta a szörnyű hírt; hogy az öcsém a Kapitóliumban van, pedig legbelül tudom, hogy nem ő tehet róla. Haragszom Senatus Cranere, Plutarch Heavensbere, és Underhand elnökasszonyra, amiért csak most képesek tenni valamit.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáznak át a fejemen, miközben felkísérnek a Tizenharmadik Körzet felszínére. Nem voltam még itt, és a hosszú hetek földalatti nyomorúsága után felüdülés érezni a szellőt és a nap melegét. A pórusaim feltöltődnek - már amennyit nem tömít el a rengeteg kence, amivel kicicomáztak. A föld a lábam alatt energiával lát el, a szél felfrissíti a bőröm, a nap felvidít. Az atomtámadás után a Tizenharmadik Körzet a földen volt egyenlő, és halálos volt még csak a környéken tartózkodni is. A lakók - akik nem haltak bele a pusztításba - kétségbe voltak esve. De valaki kitalálta mi lesz a megoldás. Valaki eldöntötte, hogy nem hagyhatják elpusztulni az otthonukat. A föld alá építkeztek. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan kaptak fertőzéseket a sugárzás miatt, de nem adták fel a reményt. A reményt, hogy egy jobb jövőt hozzanak létre maguknak. A reményt, hogy megmentsék a többi körzetet. A reményt, ami mindig ott volt. Ott van. A reményt, amit azóta gyűlölök, hogy Amira Lyvery kimondta a Viadal szlogenjét.
Idekint már nem emlékeztet semmi az atomtámadásra.
Lecsukott szemmel magamba szívom az oxigént, majd kifújom. Kitisztul a fejem.
- Glimmer, ő itt Cressida, Castor, Pollux, Messala és Eady - ráz fel Antonion hangja. Kinyitom a szememet. Cressida haja le van borotválva, zöld indák hálózzák be feje oldalát. Messala magas,és nyurga, Castor és Pollux viszont teltebb. Eady pedig...Eady meglehetősen érdekes. Haja hófehér, leér karcsú derekáig. Különböző pántok sorakoznak a karján és a lábán is. Csizmája megtetszik, szint egy fekete anyagból készült az egész, puha pamutból lehet, de a talpa valahogy keményebbnek tűnik. Rövidnadrágban van, ellenben a többi stábtaggal, akik a szürke kezeslábast viselik.
- Helló - köszönt Eady, és kezet fog velem.
- Üdv - motyogom, majd Cressidára nézek, aki szintén kezet nyújt.
- A kapitólium legjobb rendezőjét kaptad - mondja Antonion. - Cressidát. És a feltörekvő tanítványát, Eadyt. Messala az aszisztense, Pollux és Castor pedig a legprofibb operatőrök a világon, ezt garantálhatom.
Bólintok, jelezve, hogy értem.
- Nos - fog közre a két rendező, de Cressida beszél. Egy fás részhez visznek, ahol pont van egy kivágott fatönk. - Itt fogsz állni, és elmeséled mi történt veled. Hogy kerültél ide, hogy jól vagy, és teljes mértékben a forradalom mellett állsz.
- Ez valami borzalom - kotyog közbe Eady, szemével engem méreget. - Hozzon már valaki sminkelmosót! Így egy kapitóliumi liba néz ki, nem egy forradalmár - kiáltja hátra Antonionéknak. Elhúzom a szám. Valóban túlzásba vittük a sminket.
Amíg megoldódik a probléma átbeszéljük a további teendőimet, javasolok pár módosítást, a rendezőpáros pedig szerencsére nyitott rá.
Öt perc múlva a fatönkön ülök, és három irányból vesznek körbe kamerák. Egyet Castor, egyet Pollux egyet pedig Eady tart.
- Biztos mindenki azon gondolkodik, mit keresek a televíziójuk képernyőjén, pont most a legnagyobb válságban. A körzetekben felkelések törtek ki, amit Snow elnök megfékezett, visszaszporított. De nem sikerült mindenhol - felállok. Halkan beszélek. - Néhol, mint itt a Tizenharmadikban, azonban nem sikerült megtörni ezt a lelkesedést! Én, mint a 74. Éhezők Viadalának bajnoka, én, Glimmer Peterson is támogatom a forradalmat úgy, ahogy még sokan mások. A Johanna Mason, az Annie Cresta és a Haymitch Abernathy  név biztos ismerősen cseng sokuknak. És a Finnick Odair? Ő is itt lenne, de a Kapitólium elrabolta, és bebörtönözte, valószínűleg meg is kínzozták - motyogom. A Pollux álltal tartott kamerába villantom gyilkos tekintetemet. A szövegem nem volt előre megírva, csupán pontokba volt szedve, hogy miről kell szót ejtenem. - Úgy, ahogyan néhányat, a tavalyi év bajnokai közül is. Kezdve Primrose Everdennel, Gale Hawthorne-nal. És folytatva Aspen Petersonnal, az öcsémmel. Ők, most is azért szenvednek, hogy segítsék a forradalom ügyét. Hát önök miért ne tennék ezt? - kérdezem Castor felé fordulva. Fájdalom sugároz szét a testemben, pontok szöknek a látómezőmben. Egyre jobban emelkedik a hangom, lassan kiabálok. - Ahhoz, hogy kiszabadítsuk őket, össze kell fognunl! Adjuk vissza nekik a szabadságukat, adjuk vissza Annie Crestának, és Rambin Odairnek a mi Finnickünket! - lelkesedésem alább hagy, és térdre rogyok. Magam elé motyogom a következő szavkat:  - Adják vissza az öcsémet!
Térdemre hajtom a fejemet, hajamat magam köré vonom. Ezt is elszúrtam. Elérzékenyültem, amikor nem kellett volna.
- Leáll! - Kiáltja Eady. - Glimmer jól vagy? - szalad oda hozzám, és a vállamra helyezi a kezét. Félrelököm a hajamat, megtörlöm a szemem alját, hogy megtisztítsam az aljas könnyektől, amik előbuggyantak.
- Persze, csak - kezdem, de nem tudom folytatni.
- Elég lesz mára - hallok, egy ismerős hangot. Oda kapom a fejemet.
Haymitch Abernathy vánszorog le a domboldalon, egyenesen a kis farönkhöz, ami mellett állunk.