Karácsonyi különkiadás

Sziasztok!

Mint mondtam, meglepetéssel készültem nektek karácsony alkalmával. Nem szeretnék sok mindent hozzáfűzni, csak annyit, hogy minden olvasómnak (és olyanoknak is, akik csak idetévedtek, és látják ezt a bejegyzést) boldog, békés, áldott karácsonyt, és sikerekben gazdag új évet kívánok!

 

 

Fahéj és narancs illata lengi be a szobát, egy plüss plédbe burkolózva szorongatom a forró csokis bögrém, miközben a háttérben idióta karácsonyi zenét szólnak. A szoba jobb sarkában egy fenyőfa áll, feldíszítve rengeteg csillogó dísszel. Alatta rengeteg ajándék sorakozik. Az öcsém ide-oda szaladgál, alig bír a bőrében maradni, annyira várja, hogy nekieshessen az ajándékoknak. Meglepődöm azon, mennyire családias is a hangulat, most ezen a szent ünnepen.
Undorító.
Az év 365 napján ellenségesek velem a szüleim, döbbenet, hogy ezen az egyen nem. Anya egész nap ki se látszik a rengeteg sütnivaló mögül, míg apa a külső világításokat helyezi fel a házra. Az én feladatom a belső dekoráció volt, de már a héten elkezdtem megcsinálni, így nem maradt mára semmi teendőm, csak a karácsonyfa feldíszítése. Az öcsémnek, mint általában, most sem volt semmi dolga, legtöbbször engem próbál meg szabotálni: véletlen- "véletlen"- eltöri a díszt, amit odahoz nekem, leszedi azokat, amiket felraktam, és így tovább.
Igen, ilyen egy átlagos Karácsony Petersonéknál. Apa és anya ennyi időre megfeledkezik az összes edzésről, a vitájukról. Legalábbis, eddig így volt.
- Glimmer - szól rideg hangon anya. - Idén más lesz a menetrend, mint az előző években.
Fel se nézve a forró csokimból kérdezem rá, hogy miben is.
- Ma elbeszélgetünk a leendő Körzettársad szüleivel. Hiszen jó lenne egy biztos szövetségest tudni az oldaladon, nem de?
Mérgemben földhöz vágom a bögrémet, mire aranybarna tartalma kifolyik a padlóra, a szilánkok szanaszét repülnek. Nem. Nem. Nem.
- Nem fogom Marvel idióta képét figyelni éppen karácsonykor! - kiáltok fel. Anya odalép, és már érzem is a tenyere nyomát az arcomon.
- Azt teszed, amit mondok - mondja komor hangon, aztán újra mosoly bújík az arcára, és megpaskolja az arcomat, miután ernyedten bólintok - Jó kislány - kacsint. Visszamegy a konyhába, és ismét tesz-vesz. Kis hallgatás után így szól:
- Ezt meg takarítsd fel. Mindjárt érkeznek a vendégek.
Söprűért, és felmosóért indulok, s miközben takarítok, vadul kattog az agyam a történteken. Anyáék szeretnék, ha lenne egy biztos szövetségesem. De miért? Így is, úgy is összeállok a többi Hivatásossal- lopva anyára pillantok, attól rettegve, hogy meghallja a gondolataimat. Utálják, ha a Hivatásos szót használom magunkra, fogalmam sincs miért. Miután feltöröltem a forró csoki maradékomat, összesöpörtem a szilánkokat, felszaladok a szobámba. Nagyon, nagyon mérges vagyok a szüleimre. Elcseszik a karácsonyom. Bár, nem igazán vagyok oda ezért az ünnepért, Marvel itt létével még borzalmasabb lesz az egész. Jó pofizhatok a szüleivel, és vele is, de gondolom ő is hasonlóan érez.
Megfésülöm a hajamat, majd a lágy hullámokkal babrálok. Előkészítek egy csinos szoknyát, ami egészen a combom közepéig ér, hosszú ujja tele van apró ezüst csillámokkal. Hátravetem hajzuhatagomat, aztán lelibbenek a lépcsőn. Az utolsó lépcsőfokon eszembe jut, hogy fent hagytam a karkötőmet, amit fel akarok venni. Megfordulok, visszarohanok a szobámba, miután felveszem a karkötőmet lefelé indulok, az ajtó előtt azonban megtorpanok. Meghallom, ahogyan megérkeznek a vendégeink. Marvel, az anyja és az apja, meg a nővére. Szuper, ő is jött. Megszólal egy újabb nyálas, karácsonyi zene, amikor lassan lesétálok a márványlépcsőnkön. Lassan, megfontoltan lépkedek, miközben érzem magamon Marvel pillantását, ahogyan tetőtől talpig végigmér, szája pedig nagy "Ó" betűt formáz. Félmosolyra húzom a számat, amelyet akár gúnyosnak is nevezhetünk. Nővére - nem tudom a nevét - megbokszolja a vállát, és megrovóan néz rá, miközben a szülei az én szüleimmel társalognak. Beljebb invitálják őket a konyhába, Marvel és a nővére megvár engem.
- Szia, Glimmer - köszön hatalmas mosollyal a lány. Hófehér fogaitól csak még hangsúlyosabb a szép rózsaszín rúzs, amit ajkaira kent. Szőkés-barna, szög egyenes haja a derekát verdesi, sötétbarna szemeivel az arcomat fürkészi. Engem ismer, tudja a nevemet, én azonban nem tudom az övét.
- Sziasztok - köszönök kevesebb lelkesedéssel. Elönt a féltékenység, ahogy rájövök, ez a csaj szép. Nem egyszerűen szép.

Hanem észveszejtően jól néz ki. Fintorgok egyet.
- Peterson - köszön Marvel is hasonlóan gúnyos hangon. - Ő itt Jeanine.
Kezet fogok Jeanineval, majd a konyhába kísérem őket. Anya, apa, az öcsém, meg Marvel szülei már helyet foglaltak. Mi is így teszünk, azután anya elénk rakja a kaját. Elsőként húslevest eszünk. Némán kanalazom a levesemet.
- Nos, azt hiszem mind tudjuk miért vagyunk itt - kezdi apa.
- Nem - felelem gunyorosan. Apa szúrós szemmel néz rám, Marvel félmosolyra húzza ajkait.
- Tehát. Jövőre ti mentek a Viadalra, és tudjuk, hogy csak egy kerülhet ki élve az arénából.
Bólintunk. Az én szüleim azt gondolhatják én leszek az, Mrs. és Mr. Brooker pedig azt, hogy Marvel. Egyértelmű, hogy a saját gyerekének szurkol mindenki, nem is várnám el, hogy azt kívánják én legyek majd a bajnok.
- De szeretnénk - folytatja anya - ha megfontolnátok a szövetség lehetőségét.
Marvel leejti a kanalat a kezéből, ami hangos csattanással, kifröcsköli a levest a tányérból.
- Kizárt - szól azonnal, miután letörölte az asztalra csöppent levest. A szülei szúrós szemmel nézik fiúkat. Nyílván nem tájékoztatták milyen szándékból érkeznek hozzánk, bár nem tudom mire számíthatott.
- Egyet értek - mondom. Anyáék lehurrognak, Marvel szülei szintén ezt teszik vele. Szinte egyszerre pattanunk fel az asztaltól, de Marvel vissza is ül, én azonban felállok, és az ajtó felé veszem az irányt.
- Glimmer Peterson, azonnal állj meg! - kiált utánam anya, de úgy teszek, mintha semmit se mondott volna. Kinyitom az ajtót, és futni kezdek. Fogalmam sincs merre, arra megyek, ahová a lábam jónak látja. Maguktól mozognak, nem is gondolkodok. Eltöprengek azon, hogy miért akadtam ki ennyire. Elvégre, én tudtam, hogy miért jönnek, és azt is tudtam, hogy Marvel nem akar velem szövetséget kötni. Miért viselkedem így? A sűrűn hull, hatalmas pelyhekben, az utak csúszósak, szinte senki sem jár az utcákon. Aki csak teheti, a családjával ünnepel, aki csak teheti boldog perceket, emlékeket szereznek egymásnak. Én pedig a hideg utcákat rovom. Lassítok, amikor az erdő széléhez érek. Nem félek, többször is jártam itt egyedül, még este is. Az utat sem téveszthetem el, annyira berögzült a fejembe. Amikor eljutok a barlanghoz,leülök. Ezt a tettet gyorsan meg is bánom, ugyanis rendkívül hideg a kő, ráadásul a hajam is tiszta víz lett az elolvadt hótól. Rájövök, hogy nem volt okos döntés, így felállok, és lefelé sétálok az úton. Szívesen maradnék még, de ahhoz fel kellett volna öltöznöm. Elgondolkodok. Milyen lesz a Viadal. Hogyan jelentkezek önként. Hogyan vágom át Marvel torkát, vagy fujtom meg álmában. Érdekes lesz.
Óvatlan vagyok, megbotlok valamiben, és bukfenceket hányva gurulok lefelé a dombon. Fejemet többször is beverem, végül a domb aljánál egy lábba ütközöm.
- Peterson, hát téged nem tanítottak meg arra, hogyan kell lejönni egy dombról? - kérdezi Marvel, majd nagyot röhög a saját hülye poénján.
- Marha vicces. Te barom - motyogom magam elé, miközben felülök. Összerendezem a hajamat, majd megpróbálok felállni. Marvel segít. Fogam vacogni kezd, átkulcsolom karomat a mellkasomon.
- De hát te teljesen átfagytál - állapítja meg Marvel.
- Jó megállapítás, észlény - mondom, mire harsányan felnevet.
- Jaj, Peterson - azzal leveszi a zakóját, és felém nyújtja. Megrázom a fejemet. - Ez a te bajod. Nem engeded közel magadhoz az embereket. Vedd el, vagy belefojtalak a hóba.
- Kizárt - vetem ellen gyorsan, gondolkodás nélkül, miközben a Főtérre érünk. Marvel visszaveszi magára a zakót, és hümmög valamit. Sokáig csendben ballagunk, majd amikor a házunk elé érkezünk, megtorpan.
- Mi van? - kérdezem ingerülten. Hamiskás félmosolyra húzza ajkait, majd ledobja a zakóját a verandára.
- Mondtam valamit - kezdi. - A zakóról, rólad, meg a hóról.
- Nem gondoltam komolyan - mondom, és lassan hátrálni kezd. Egy másodperc alatt lehajol, hógolyót gyúr a puha hóból, és felém hajítja. Nevetve felsikoltok, és futni kezdek a Marvellel ellenkező irányba. Eltalál egyel. Majd még egyel.
- Ne már - nevetem, majd ellentámadásba lendülök.

Ujjaimnak nem esik jól a hideg, de szívemet megmelengeti, hogy látom, ahogy a hógolyó eltalálja Marvel fejét. Felnevet, és kisöpri a hajából a havat. Kihasználva a lehetőséget nekiiramodok, és újabbakkal bombázom. Az lesz a vége, hogy ismételten elesek, egyenes Marvelre. Igyekszik megtartani a súlyom, de hátrabicsaklik a lába, és eldől, én meg egyenesen rá. Arcunk pár centire van egymástól, egyenes a szemeibe nézek. Szám elnyílik, arcom megvonaglik.
- Izé... én... - kezdem, miközben kitűröm a hajam a szememből. Lefagyok. Fogalmam sincs mit tegyek, de igyekszem átgondolni a lehetséges opciókat. Ezek közül egyik sem az, hogy maradjak így. Marvel meg se mukkan, miközben feltápászkodok, aztán ő is felkel. Pár percig némán vizslatjuk egymást.
- Nyertem - zárom le az el nem kezdett vitát, de bevallom őszintén, csak meg akarom törni a csendet. Nagyon kínos.
- Nem - feleli, de aztán úgy dönthet, hogy nem érdemes veszekednie velem, mert a verandához megy. Kirázza a zakóját, majd szétteríti. Megpaskolja a maga mellett lévő helyet.
- Ülj le - mondja. Szívesen elfogadnám az ajánlatot - persze, ezt sosem ismerném el nyilvánosan-, de mostanra csontig átfagytam. A szoknya nem volt a legjobb választás erre az időre. Remegek, fogam vacog.
- Mindjárt kijövök, csak... - kezdem, és az ajtó felé biccentek. Belépek rajta, és a szüleink és testvéreink felé pislantok. Nem vesznek észre, szóval felnyargalok a lépcsőn, és villám sebességgel veszem le a szoknyámat. Egy kicsit leülök a radiátor mellé, hogy átmelengessem fázós tagjaimat. Ezután fekete nadrágot, és fehér felsőt kapok magamra. Kabátot veszek elő, kesztyűt, és sapkát húzok, amikor kopogtatnak.
- Glimmer, bejöhetek? - kérdezi egy hang. Először nem jut eszembe ki lehet ez, annyira idegen a hangja, de mikor bedugja fejét az ajtón, leesik, hogy Jeanine az.
- Persze - hangom hűvös. - Mit szeretnél?
- Láttam ahogyan kint szórakoztok - feleli.
- Ó, hát az... nem is tudom mi volt - felelem fülig pirulva.
- Nem számon kérni akarlak, félre ne értsd. Csupán örülök, hogy Marvelnek van egy barátja - hatalmas mosolyra húzza száját.
- Nem vagyunk barátok - leülök az ágyra, és leveszem a kesztyűmet.
- Nem? - felvonja tökéletesen ívelt, halványbarna szemöldökét. Vonásai megkeményednek, karját keresztbe fonja mellkasát.  - Pedig nekem határozottan úgy tűnt.
Megrázom a fejemet.
- Kevés jó pillanatunk van Marvellel. Ez pont az volt, és véletlenül láttad. Pedig egyáltalán nem vagyunk valami... valami bensőségesebb viszonyban - folytatom kemény hangon.
- Kár - hangjából kihallik a csalódottság. Az őszinte csalódottság.
- Én most megyek - mondom,és visszaveszem a kesztyűmet, majd a sapkámat. - És megkérlek, hogy te is menj ki innen.
Jeanine nem habozik, kilép az ajtómon, majd egyenesen a szüleimhez megy. Én pedig visszaindulok Marvelhez. Leülök mellé.
- Szívás ez a mostani helyzet, nem? - kérdezi. Egy cseppet összezavarodok, nem tudom mire gondol. Értetlen arckifejezésem láttán elmagyarázza.
- Erre a vacsorára gondolok. Feleslegesen törik magukat, akkor sem fogjuk megkedvelni egymást.
- Igazad van - értek egyet vele. Ritka pillanatok egyike, amikor valamiben hasonló a véleményünk. A hó újra szálingózni kezd, nagy pelyhekben hullanak a sötét égből. Most cseppet sem fázok, pedig nincs meleg.
Valami odabentről fűt, ahogyan Marvelre nézek. Valami, amit nem tudok mihez hasonlítani, mert nem éreztem még ilyet.
Egyikünk sem tudja, hogy mit hoz a jövő, de abban mindketten biztosak vagyunk, hogy a Viadal megváltoztatja az életünket. Teljesen, fenekestől felforgatja majd. Valakinek fájdalmat okoz, valakinek örömet.
Nem tudom, hogy szeretném-e, ha Marvel nyerne. Ha én nem nyerhetek, azt kívánom, bárcsak senki se nyerne. De... vajon ő is így gondolkodik? Vajon ki lenne a méltó bajnok?
Ő, vagy én?