Alternatív #3

Sziasztok!

Megérkeztem ezzel a résszel is... Remélem tetszeni fog, és ne haragudjatok, hogy a hétvégén kimaradt. Valószínű többször lesz ilyen.

Na, de jó olvasást!

Cato előttünk ballag, néha megbotlik, teljesen ki van borulva. Olyan szinten, hogy folyamatosan  a szemét törölgeti, és bár azt hiszi nem látjuk, én még is észreveszem. Most minden bizonnyal magát okolja. Ha nem velem foglalkozott volna, akkor megakadályozta volna. Csak, hogy túl sok a volna szó ebben a mondatban. Az már a múlt, túl kell esni rajta.
Marvel jóval mellettem jön, a földet nézi, nem szól hozzám. Arcára búskomor maszkot ölt, és nem akarja levenni. Ez nem az a Marvel, akit valaha is ismertem. Nem undok, cinikus, kedves. Ez a Marvel csak úgy van.
A Viadal mindenkit megváltoztat.
Nem veszem a lelkemre, amit tesz. Akarom mondani, nem akarom. De a hosszú út alatt, végig ezen gondolkodom. Mi a francot tettem, amiért így megbántottam?
Amikor végre kiérünk a derékig érő fűből, az íjamhoz szaladok, ami a földön hever... összetörve. Letérdelek, és kis híján elbőgöm magamat.
- Ne, ne, ne! - sipítozom. Az íj középpen széjjeltörött, az ideg levált a helyéről. A nyilak épek maradtak, de íj nélkül semmire sem megyek. Felállok, mérgembe belerúgok, aminek hatására nekiütközik a szaru oldalának.
Demetret nem messze találjuk a fentebb említett helytől. Arca elszürkül a rémülettől, lehet, hogy sokkot kapott. Lefektetem, és alápolcolom a lábát, biztos ami biztos. Cato félre vonul, egy fának támaszkodva áll.
Marvel pedig... ami azt illeti fogalmam sincsen hol van.
- Marvel! - kiáltom. - Marvel?
Nem kapok választ, így keresni kezdem, mindenhol, végül a szaru belsejében találom meg, épp egy kis üvegcsét forgat az ujjai között.
- Marvel - mondom. Mi lehet az?
Hirtelen rám kapja a tekintetét, az üveget pedig elteszi.
- Mi van? - kérdi. Odamegyek hozzá, és leülök.
- Mi a baj? Annyira- elhallgatok, keresem a megfelelő szót - más vagy. Szomorú, és ez ijesztő.
Pár percig csendben ülünk.
- Nem mindegy? - kérdez vissza. Kinyújtott lábára nézek, és a combjára teszem egyik, vállára a másik kezem.
- Nem - suttogom. Nem néz rám. Megfogom az arcát, két tenyerem közé és magam felé fordítom, kényszerítve ezzel, hogy az arcomba nézzen.
- Miért? - kérdez engem ismét.
- Mert csak - mondom ki egyből, ami eszembe jut. Sóhajt egyet, és mélyen a szemembe nèz. Kezdek szégyenlőssé válni, olyan mintha belelátna a gondolataimba. Elengedem az arcát, de most ő fogja közre az enyémet, két lapát tenyerével. Ha nem akarnék ránézni, akkor se tudnék másfele pillantani.
- Szerintem, meg lényegtelen - mondja, és előredől, mire én is viszonzom közeledését. Egyik kezével elengedi az arcomat, kezét lecsúsztatja a derekamra, pont, amikor ajkaink összeérnek. Átfogom a nyakát, és elvigyorodok. Ez valahogy más érzés, valahogy jobb, valahogy...
Nem találok szavakat, teljesen belefeledkezem a harmadik csókunkba. Hihetetlen. Megsimítja a hajamat, nyakamat cirógatja. Agyam, ha akarna se tudna megálljt parancsolni testemnek, de ez a jó: már nem is akar. Egy része persze tiltakozik, de már beadta a "derekát". Visszacsókolok, úgy, ahogy még sohasem.
Szétválunk, de nem távolodunk el egymástól egy centinèl távolabbra. Mélyen a másik szemébe nézünk, úgy érzem lelátok a lelkéig. A tiszta lelkéig, a nem Hivatásos lelkéig. Lényének azon felébe, ami nem ölésre teremtett. Vajon ő is ugyanezt látja.
Marvel szóra nyitja a száját. Eljátszom a gondolattal, hogy belefojtom egy újabb csókkal, de aztán meggondolom magam. Kíváncsi vagyok, mit akar mondani. Megfogja a kezemet. Habozik.
- Szeret - nagyot nyel - lek.
Sokkol az egész, és olyan hirtelen ér, hogy hirtelen nem tudok mit mondani, tátva marad a szám. Látva döbbentségemet, félrehúzódik.
- Igen, ez van bassza meg - szitkozódik. - Ez a kurva nagy igazság, és gyűlölöm, hogy nem tudok semmit tenni ellene. Rohadtul semmit - látom rajta, hogy még mondani akar valamit, és mondta is volna, ha nem szakítom félbe, mégpedig egy újabb csókkal.
- Sajnálom - válok el tőle. - Én nem tudom mit érzek. Nem tudom, hogy kifejezni az érzéseimet, ebben sosem voltam túl jó - kuncogok halkan lesütött szemekkel. Egyszerűen nem bírok ránézni.
- Nem tudod kimondani - jelenti ki.
- Pontosan - jelentem ki szomorúan
- Nem számít - mondja, és ott hagy. Könnyek szöknek a szemembe. Felállok, és utána szeretnék menni.
- Marvel - suttogom magam elé
- Hagyd. Nem számít - ismétli. Most már tényleg illik az életemre a "tini szappanopera" jelzés. A könnyek kibuggyannak a szememből, ahogy vissza megyek az öblös belső terembe, nekidőlök a hideg falnak, és lecsúszok a földre. Karom fáj, szerintem nincs több kenőcs, ráadásul a csípések helyenként csúnyán duzzadnak. Fejemet a szarunak vetem, és csak sírok. Nem szólok semmit. Aztán, egyszer csak megunom az ücsörgést, és oldalra dőlve, magzati pózban, lábamat felhúzva, térdeimet átkarolva fekszem, és zokogok. Hogyan ronthatok el mindent egy fél perc alatt?
Csak egy szót. Egy nyavalyás szót kellett volna kimondanom. Miért nem tettem meg? Miért? Nagyon jó kérdés.
Amíg nem vagyok biztos az érzéseimben, addig minek hajigáljam? Felesleges, és különben is utálok hazudni. És nem is fogok.
Felállok, letörlöm a könnyeimet, aztán kimegyek a szaruból, és egy közeli fához megyek, a célba dobást gyakorolni. Pechemre, a kés sosem szeretné azt csinálni, amit én akarok. Sehova sem áll bele úgy, ahogyan kéne, őszintén szólva, kezd elegem lenni. A gyűrűm az egyetlen fegyverem, de semmi esélyem, ha egy lándzsával leszúrnak. A Viadal óta, pontosabban, mióta az érzelmek garmadát leküzdöttem magamban, nem éreztem félelmet, most azonban felkúszik a gyomromon keresztül, a torkomban, és nekiáll fojtogatni. Próbálom leküzdeni, de olyan légszomjam támad, amit nem tudok elüldözni. Kapkodom a levegőt, pulzusom száguldozik, akár egy megvadult ménes. Letérdelek, mellkasomra szorítom a karomat, attól félek, hogy a bordáim elszállnak belőlem, fájdalom sugárzik szét. Nem tudom honnan ered. De érzem. Nem tudom miért van. De érzem.
Lefekszem a földre, míg végül magzatpózban kulcsolom át a térdemen a kezeimet. Kezdek elég instabil lenni.
A nap az égbolt tetejét már elhagyta, a felhők tunya birkákként próbálják eltakarni előlünk, de amaz nem hagyja magát. Leküzdi őket, és tovakergeti a nyájat. A halványkék ég tökéletességét egy-egy madárraj teszi tönkre.
Tökéletes lenne ez a nap. Már, ha nem ment volna tönkre az íjam. Nem érezném a fájdalmat a mellkasomban - amire még mindig nem jöttem rá, miért van. A védtelenség érzése ez. Most először gyengének érzem magamat.
Igen. Meg van. Ez az az érzés, ami fojtogat. Vagy még sem?
Nem tudom eldönteni, de rendbe kell hoznom magam. Lefogadom, hogy az összes televízión, ami közvetíti az adást, az én arcom van, ahogy épp darabokra hullok. Szépek felszedegetem a szilánkjaimat, és vissza rakosgatom őket a helyükre. Ennyi lenne, ezzel meg is volnék. Felállok; és Marvelhez, meg Catohoz megyek, akik arról beszélnek éppen, hogy mi a francot kezdjünk.
- Szerintem együnk valamit – javaslom. - Van cipó a szaruban- teszem hozzá.
- Nem vagyok éhes- vonja meg a vállát Marvel.
- Pedig ennetek kell, különben gyengék lesztek - erősködöm. Visszamegyünk a szaruhoz, felszelek egy nagy cipót, amit még úgy rejtettek el a társaim. Cato előveszi a szárított marhahús készletet, Marvel pedig ellenőrzi a csapdát, amit a rét szélére állított. Mire visszajön - egy nyúltetemmel - addigra a tűz már lobog, és megsütjük az elejtett állatot. Igazi lakomát csapunk, jól teletömjük a hasunkat. A kenyér nagy része el is fogy, a nyúlból viszont több mint a fele megmarad. Cato keres valamit, amibe el tudjuk csomagolni, és egy műanyag fóliával tér vissza. A hőség rekkentő, kezdem úgy érezni, mindjárt sivataggá változik minden körülöttem. Kabátomat a táskámba hajtogatom, a hálózsákom mellé.
- Segítenetek kéne - töröm meg a csendet. - Nem tudom használni a késeket. Mindig eltévesztem a célpontot.
- Arra volt a Kiképzés, kedves Sziporka, hogy megtanuld - gonoszkodik Cato. Épp visszaválaszolnék valami keményet, amikor rájövök, hogy most vesztette el a Körzettársát, szóval lenyelem a szitokszavakat, és arrébb állok. Keresek egy táskát, valamilyet, ami nem fontos, és a földre dobom.
Előkapom a késemet és gyakorlok. Gyakorlok, és gyakorlok.
Először egy méterre állok, próbálom úgy eldobni a fegyvert, hogy minél jobban belemélyedjen a célpontnak használt táskába. Majd mindig egy méterrel hátrébb. Addig gyakorlom az adott távolságról, amíg legalább súrolni súrolja a kést.
Amikor már négy méterről sikerül eltalálnom, arra jutok, hogy a fák tökéletesek lesznek következő céltáblának. Vékonyabbak, mint a táska, és nehezebben mélyed bele a kés is. Ezt két méterről kezdem. Úgy, ahogy az előző gyakorlási kísérletemben sem sikerült, most sem megy túl fényesen. De nem adom fel. Fogamat csikorgatva dobálom a kést.
Egyszer felhasítom vele az alkaromat. A piros vér lüktetve bugyogni kezd a bőröm alól, undorodva dobom le a késem, és futok a kötszerekhez.
Karomat magasba tartva próbálom csillapítani a vérzést, de semmi haszna. A vér a szívem ritmusában tör elő a kezemből, szemem előtt pontok cikáznak. Ha nem kötöm be gyorsan, minden bizonnyal elvérzem. Marvel észreveszi a riadalmam, felém fut, aztán a kötszerekkel a kezében leültet. Elszorítom azon a ponton, ahol tanították annó’, és koncentrálok, hogy ne pakoljam ki az ebédemet, miközben Marvel köti a sebet. Homlokán verejtékcseppek csillognak, a koncentrálás miatt összehúzza a szemöldökét, amitől a homloka is ráncba szalad.
Ki tudom mondani most, amire gondolok?