9. fejezet

Úgy érzem visszatértem. Nem maradéktalanul, de ez már határozottan jobban tetszik, mint az utolsó két rész. 

Jó olvasást, véleményeket pedig szívesen fogadok, mint mindig. 

Lara

Még két gyötredelmes órán keresztül edzünk, aztán... aztán úgy döntök, hogy nem kell több edzés. Amit eddig nem tanultam meg, azt felesleges erőltetni. Íjászkodni fogok holnap, amikor is meg kell mutatnom miben vagyok a legjobb, és ez lesz az, egyértelműen. Felmegyek a lifttel az első emeletre, majd elnyújtózok a szobámban. Azonnal elalszok. 

A tegnap esti nem alvás, és a mai fárasztó gyakorlás alaposan megtette a hatását.
Reggel arra eszmélek, hogy ma kell bemutatnunk azt, hogy miben vagyunk a legjobbak. Érdekes, hogy egy alvás során mennyi minden kimegy egy ember fejéből. Már tegnap eldöntöttem, a mai nap csak még jobban megerősített benne. Szerencsére este nem álmodtam semmit, így teljesen kipihentem magamat.
Kimegyek a konyhába, ahol még senki sincs. Forró csokit iszok, és még véletlenül sem gondolok arra, amik tegnap, vagy az előtt történtek. Az már a múlt,  és nekem a jelenre kell koncentrálnom.
Cashmere jön ki a szobájaból.
- Mi volt a titkod? -kérdezem. Tudni akarok mindent, ami segíthet a győzelemben.
- Hát, konkrétan semmi - vonja meg a vállát. - Nagyon értettem a kardokhoz, nem mellesleg, nagyon jól bántam az íjjal. A szövetségeseimet nem vettem emberszámba, örömmel néztem, ahogy sorra hullanak el.
Elgondolkodik egy percre.
- Nehogy azt hidd, hogy bármikor segíteni fognak neked. Ezek nem olyanok, mint a többiek. Önzők. És neked is annak kell lenned. Nem kockáztathatod az életed a többiek miatt. Egyszer úgy is meg kell halniuk, ha te akarsz nyerni - szünetet tart, és rámnéz, hogy meglássa, hogy reagálok. - Mert ugye te akarsz nyerni?
- Persze - heves bólogatásba kezdek. Nálam jobban senki se akarhat nyerni, bár ez a szó szoros értelmében nem igaz. Mindenki nyerni akar, de sajnos ez csak egynek sikerülhet a huszonnégyből. És én leszek az az egy. Ma megnéznek minket a Játékmesterek, és a legjobb formám kell hoznom. Eljátszom a gondolattal, hogy megkérdezzem Cashmeretől, hogy van-e valami sminkes cucc, de gyorsan el is vetem. Ez csak Marvel érvét támasztaná alá, miszerint egy cicababa vagyok, aki nem tud meglenni smink és fésű nélkül, harcolni meg pláne nem tud. Na nem, ezt nem. Tíz éven keresztül kűzdöttem, nem az utolsó pillanatban fogom megváltoztatni magam.
Megeszek kèt szendvicset, megiszok még egy bögre teát, majd vissza vonulok a szobámba felöltözni.
Hosszasan gondolkodok, nem tudok választani a ruháim közül, végül arra jutok, hogy a külsőségekkel nem akarom elvonni a figyelmet a tehetségemről.
Miután kiválasztom, ledobom az ágyamra, én pedig a fürdőbe megyek. Lezuhanyzok- ugyanis ezt tegnap elfelejtettem -, majd törölközőbe csavarom magam, és a tükör elé állok. Megkeresem a hajkefém, ami a szekrény harmadik polcára tettem, és átfésülöm selymes hajamat. Ujjaimmal is beletúrok, és két részre osztom, majd elkezdem befonni őket. Vègig pillantok a kész végeredményen, és a ruhámhoz megyek. Felveszem a testre simuló nadrágot, és a szintén minden adottságomat kihangsúlyozó, ám ugyanakkor kényelmes pamut felsőt. Az egész alakos tükör elé megyek, és ott is megvizsgálom magam.
Tetszik amit látok.
A lifthez libegek, útközben találkozok Marvellel. Néma csendben megyünk le a lifttel a Kiképzőközpontba, ahol már mindent berendeztek erre az alkalomra. Én leszek a második, Marvel pedig az első.
Szinte mindenki itt van már, talán egy-két Kiválasztott hiányzik csak.
Örülök, hogy hamar túl leszek rajta, így nem kell aggódnom olyanokon, mint például elég ügyes leszek-e. Viszont nem tudom, tényleg ijjászkodnom kéne. Még van körülbelül tizenöt - húsz percem eldönteni. Leülök egy székre, hátamat a falnak támasztom, fejemet hátravetem. A plafont bámulom, miközben az utolsó Kiválasztottak is beszivárognak a terembe. Nem sokra rá, Marvel Brookert szólítják, és el uralkodik bennem a pánik, de csak egy pillanatra.
- Glimmer Peterson - eszmélek fel saját nevemre. Kecsesen felállok, az ajtóhoz sétálok, ami automatikusan kinyílik előttem. Megpillantom a Játékmestereket egy emelvényen, annak közepén egy asztallal, megrakodva rengeteg étellel. Seneca Crane, a Főjátékmester kíváncsian pillant rám, miközben odamegyek eléjük. Csábosan elmosolyodok.
- Glimmer Peterson, Első Körzet
Bólintanak.
Az íjhoz lépek, majd elveszek egy nyilat is. Megforgatom ujjaim között, aztán a húrra teszem. Felhúzom az ezüstözött fegyvert, és célzok. Puffanással fúródik a bábú nyakába. Majd újabb nyilakat engedek a bábukba, hármat a szíve mellé, egyet a fejébe, de van egy pár, ami a bábú szélébe megy, bár úgy érzem az elenyésző mennyiség a sok pontos találat után. Különböző torna gyakorlatokat is bemutatok közben, tigrisbukfenccel kezdve egészen a cigánykerékig. Ez utóbbi nem aratott valami nagy sikert, kishíjján kitörtem a nyakam, és a nyilak is majdnem eltörtek, de nem történt nagy baj - leszámítva a könyököm, ami egy véraláfutással lett gazdagabb a földhöz ütődés során.
Gongszó után engedélyt kapok a távozásra. Leteszem az íjat, és illedelmesen kimegyek. Felmegyek a lifttel az első szintre.
Cashmere a nappaliban ül, Glossal és Marvellel az oldalán. Felcsillan a szemük - pontosabban csak Cashmeré - amikor meglátnak.
- Hogy ment? - kérdi, miközben feláll, és megigazítja a szoknyáját. Elmosolyodom.
- Jobban mint gondolnád - mondom. Szinte érzem, hogy mindjárt kapok egy Marvel féle csípős megjegyzést, de meglepetésemre csak egy elégedett sóhaj hagyja el a száját. Na, ez új.
Megvitatjuk mit, és hogyan csináltunk. Marvellel kezdünk, mivel ő ment be először.
- Dárdát dobtam - feleli szűkszavúan. - De le voltak döbbenve, amikor a terem egyik végéből  a másik végében lévő bábú fejébe dobtam a lándzsát - megdícsérik őt, aztán én is kifejtem részletesen - kis túlzásokkal - azt, hogy hogyan csináltam. Egyes reakciót a kelletnél jobban eltúlzok, de kit érdekel? Úgy se tudják meg mi történt ott valójában.
- Mi most elmegyünk, mire kezdődik az értékelés visszajövünk - mondja Gloss. Kicsit elborzaszt a gondolat, hogy kettesbe kell lennem Marvellel, de aztán eszembe jut Amira, és, hogy a stylistjaink is nemsokára jönni fognak. Ez megnyugtat.
Amira - mint emlegetett szamár - jön ki a szobájából, kék parókát viselve, fehér lepkékkel díszített ruhájával, amit arany szalaggal kötött át keskeny derekán. Legyezőt szorongat a kezébe, és kecsesen, mintha tojáshéjjon lépkedne, felénk jön. Természetesen, neki is mindenről be kell számolnunk. Ő is gratulál.
Mint egy végszóra, Antonion és Marvel stílustanácsadója lép be az ajtón, és a nappaliba jönnek.
Megkérdezik hogy ment. Újra elmondjuk. Így, harmadszorra már unom egy kicsit, nem részletezem, a kiszinezést is elfelejtem. De senkinek se tűnik fel.
Kìn keserves órák telnek el. Néha figyelek csak mi történik körülöttem, mint például amikor Antonion a kaviárról lelkendezik. Marvel stylistja pedig azt regalálja rá, hogy "Isnteni, Isteni, Isteni". Szinte elkap a röhögőgörcs, amikor meghallom egércincogásra emlékeztető hangját, de tűrtőztetem magamat.
Végre valahára, megérkeznek a mentorok. Velük is örülünk egy sort - ismét -, hogy milyen jók voltunk Marvellel. Épp időben ülünk le a kanapéra, és helyezzük kényelembe magunkat, amikor bekapcsol a tévé.
- Üdvözlök mindenkit - jelenik meg Ceasar Flickerman a képernyőn, és elhadarja a szokásos szövegét, az egytől tizenkettőig pontozásról, és minden ilyen zagyvaságról.
- Marvel Brooker pontszáma a kilenc - mondja. Marvel fanyarúan elmosolyodik, de nem szól semmit. Tuti jobbra számított.
Az én arcom jelenik meg, alatta a nevem. Dögösen nézek ki ezen a képen.
Érzékeim letompulnak. Nem hallom amit Caesar mond, nem hallok semmit, csak az arcom előtt villózó számot látom. Kilenc.
Én is kilencet kaptam. Ez nem lehet igaz. Lesütöm a szememet, és próbálom leplezni a csalódásomat.
A többiek nem gratulálnak, vagy a végére hagyják, vagy csalódások voltunk nekik. Igaz, ez nagyon jó teljesítmény, de nem elég jó.
Az elég jó, nem elég jó - ugrik be oktatóm szavajárása.
Catonak és Clovenak tizet adnak. Na persze...
A kislány a Tizenegyedikből hét pontot kap. Ha belegondolok, hogy csak két pont különbség van köztünk!
A fiú a Tizenkettedikből nyolcat, a lány pedig tizenegyet.
Szokásos bénaság - erre gondolok először, mert azt hiszem csak duplát látok.
Az két egyes, vagy egy tizenegyes?
Nem, az lehetetlen.
- Mi van? - csattanok fel. Mit csinálhatott, ami ennyire jó volt?
- Szóval, tényleg nem kell vele vigyázni? - veti oda fanyarul, némi szarkazmussal a hangjában Gloss. Nem válaszolunk.
- Ügyesek voltatok - lelkendezik Amira, miközben legyezőjét vizslatja.
- De nem eléggé - Cashmere hangja száraz. - Van egy kis összeállításunk nektek, megint. Megkaptuk az anyagot, amiben bemutattátok a tehetségeteket. Meg az összes játékosét.
- De hát az nem titkos? - kérdezi Mavel meglepődve.
- Nem mindenkinek - mondja Gloss, és ismét a tévéhez megy. Beletesz egy DVD-t, és lejátsza. Marvel tényleg ügyes volt, viszont az én felvételemre jobb rá se nézni. Főleg amikor elestem a cigánykerék közben...
Marvel ezt sem hagyja megjegyzés nélkül.
- Mi van, Peterson, nem fáj a  kezed? - kérdi.
- Nem - motyogom, és összefonom a mellkasomon a kezem, majd mérgesen hátravágódom a fotelba. Nem tudok mást visszaszólni, nem jut eszembe semmi ütős.
Cato kardozott, Clove kést dobált. Félelmetes az a csaj. Amennyire nem szép, annyira tehetséges, és ijesztő.
A Négyes fiú hálót készìtett.
A lány az Ötödikből az ehető növényekből bizonyított, nem véletlen, hogy csak öt pontot kapott.
A kislány a Tizenegyedikből fáramászott. Úgy repült, mintha nem is ember, hanem legalább madár lenne. Megérdemelte azt a hét pontot. Nála először érzem, hogy jogos volt a pont adás. Úgy sem zavar sok vizet, hát, had kapjon annyit. Meg amúgy is meghal. Sajnálom persze, de a sajnálat egyenlő a vereséggel.
Peeta a Tizenkettedikből az álcázást mutatta be. Nagyon jól csinálta, de nem ért olyan sok pontot mint amit adtak neki.
- Nem értem a Játékmesetereket - mondja Marvel. - Mi igazán több pontot èrdemeltünk volna, ez a csávó, pedig maximum ötöt kaphatott volna.
- Nekem nem úgy tűnt, hogy olyan hű de jók voltatok - vág vissza mérgesen Gloss, és ezzel le is zárjuk a tèmát.
A lány, ha jól emlékszem Katniss, szintèn az íjhoz ment. Nem igazán figyeltek rá, néhány lövés után rálőtt a Játékmesterekre, és a nyíl pár centire Seneca Crane feje mellett sűvítve az almába fúródott, amit kirepített a malac szájából, a falra szegezve azt. Egyszerre pattanunk fel Körzettársammal.
- Azta ku... - kezdi Marvel, de nem fejezi be a mondatot. Mind tudjuk mit szeretett volna kifejezni ezzel. Igen, nekem is ezen jár az agyam.
Azta ku...
Hogy mert valaki ilyet tenni? Egyáltalán, hogy lehet ilyennek ennyi pontot adni? Ez igazságtalan.
Aztán, rájövök, hogy nem is érdekel.
Vicces, hogy rajtam, és rajta senki sem használt íjat és nyilat. Kettő lány van csak, akinek ez megy a legjobban.
Az egyik én vagyok.
A másik pedig ő.
***
A vacsora asztalnál Antonion azt hajtogatja, hogy feleslegesen szídtak meg minket a mentorok, és igazán ügyes volt az a kilenc pont.
Ja, persze.
El tudom most képzelni most a szüleim arcát: csalódottság, és minden ehhez hasonló érzelem.
Marvel épp tömi a szájába a sűlt húst, szint nem is rágja meg, csak nyeli. Gusztustalan.
- Félre ne nyeljél - mondom. Lenyeli a hatalmas falatot amit a szájába vett, majd megtörli a száját.
- Igyekszem - neveti, és iszik egyet. - Különben hogyan ölhetnélek meg az Arénában?
- Sehogy - vágom rá elszántam. - Mert én foglak téged.
Egyszerre pattanunk fel az asztaltól, és a szobánkba megyünk. Szinte versenyzünk, ki tudja hangosabban becsapni az ajtót, úgy tűnik, ebben ő nyert.
De a Viadalon nem ő fog.
Ha rajtam múlna, már a vérfűrdőbe meghalna, de hát, ez nem rajtam múlik.
Tényleg, mi lenne, ha megszegném a szövetséget? Csak az övèt, Catoval és Cloveval, meg a négyesekkel ugyanúgy azok maradnánk.
Csak nem fordulnának ellenem.
Vagy igen?
Lezuhanyzok, és belevackolom magamat az ágyba. Szinte azonnal elalszom.
Álmomban, két szám kísért. Egy kilences, és egy tizenegyes. Elég fura egy álom.
Katniss is feltűnik benne, és egymással kűzdünk, de nem tudom ki kerekedik végül felűl, mert felébredek.