8. fejezet

Sziasztok!
Nagyon úgy néz ki, hogy egy ideig nem fogtok új részt kapni, mert valahogyan ismét belestem az ihlet hiány nevű csapdába... Sajnálom. Ezzel a fejezettel sem vagyok megelégedve, meg az előzővel sem, és komolyan elgondolkodtam, hogy kitegyem-e. Végül, arra jutottam, hogy addig is ellesztek vele, amíg nem tudok ismét ringbe szállni.
A szavazás egyértelmű eddig, de még holnapig akármi történhet. Viszont ezek után én fogok elgondolkodni azom, hogy egyáltalán kell-e nekem az az alternatív befejezés dolog. Igekszek mindent beleadni, de nem tudom mi lesz.. Tudom, én ajánlottam fel, meg minden... De majd kiderül (ezért se haragudjatok rám)
Újabb feliratkozóval bővült a blog, és ezt köszönöm.
Az oldalmegjenítések ismételten csak nőnenek, és ezt szinitén köszönöm!
Lara

Az álmaim is erről szólnak.
Szinte kétfelé szakadok, és úgy is érzem magam, mint ha két részre lennèk osztva.
Az egyik felem, ugyanaz, a könyörtelen, és rendìthetetlen Glimmer, akivé áldozatok hozása közepette váltam.
A másik az, aki régen volt, akit gondolatban, mindig csak Régi Glimmernek neveztem, és egyre jobban tör fel bennem. Törnek fel bennem a régi érzések, amiket a szüleim vissza akartak folytani.
Szóval, a ketté szakadás, nem is a legjobb példa. Inkább, mint ha két embert gyúrtak volna egy testbe, akik szöges ellentétek és nem bírják elviselni egymást.
Vadul forgolódok, hánykolódok az ágyamban, miután legutóbbi álmomból felébredtem, rá kellett jönnöm: nem tudok aludni, ami borzalmasan felidegesít.
Miért teszem ezt? Miért nem tudok elsiklani a dolgok mellett?
A plafont bámulom. Vissza gondolok, az eddigi gyötredelmes évekre, amikor el kellett, el akartam folytani az érzéseimet, és azon agyalok, hogyan sikerültek, mit csináltam másképp. De nem jövök rá.
Kétség sem fér hozzá, Marvelnek nagy szerepe van ebben, és az estének, amit együtt töltöttünk.
Nem akarok gondolkodni! Nem akarok!- üvöltöm magamban, de legszívesebben hangosan kiabálnám, de nem lehet. Valószínű, hogy már mindenki az igazak álmát alussza, egyedül én hánykolódok éjnek évadján az ágyamban.
Megborzogok, ahogy arra gondolok, hogy elmúlt hajnali kettő, én pedig még mindig fent vagyok. Vagyis, ez nem pontos megfogalmazás. Aludtam, de ahogy lehunytam a szememet, villanás szerű álmokba csöppentem.
Hol szétszakadtam -szó szerint-, hol pedig magammal kelek vitába, mert a Két Glimmer, a Régi, és az Új, nem akar összedolgozni.
Bármilyen különös, az utóbbi volt a hátborzongagóbb.
Látni, ahogy idegileg roncs leszek - ha csak egy álom erejéig is - de túl sok volt. Vissza akartam kapni az Új Glimmert, teljes mértékben.
Nem is tudom, a mostani énemet minek nevezzem. Köztes Állapotban Lévő Glimmer? Röviden, csak K.Á.L. Glimmernek keresztelem maganat, ami elég nevetséges, de ezt tartom a legjobb mondnak, hogy számon tudjam tartani a magamban lakozó Glimmerek egyre növekvő számát.
Még háromszor fordulok át a jobb oldalamról a balra, majd vissza, de utána nem bírom tovább, felállok, éd az ablakomhoz sietek. Megvizsgálom az asztalon hagyott gyűrűmet, ami az otthont jelenti. Inkább ledobom. Az otthonom, ami pont nem érdekel.
Azt kívánom, bár holnap már az Arénában lennék, akkor mindenki megváltozik. Talán, visszatérne a bennem szunnyadó gyilkolásra tervezett robot, aki az Új Glimmernek nevezek.
A rajtpisztoly esütése után, nyílván máshogy fogok gondolkodni, mint most, de menni fog. Kimegyek a konyhába, és iszom egy pohár meleg kakaót, aminek tejszínhab van a tetején. Mielőtt a pohárból elfogyna az értékes tartalom, bevackolom magamat a kanapèra, magamra terítem a pokrócot ami a kanapén van, és elkortyolgatom a kakaót.
Újra kisgyereknek érzem magamat.
Ez eszembe juttatja a Régi Glimmert. Sóhajtok egyet, és kiverem a fejemből a káros gondolatokat.
Szeretnèk az Arénába lenni. Szeretnék hazatérni a győzteseknek járó koronával a fejemen. Szeretnék egyedül hazatérni, dicsőségben fürödve érezni, hogy ünnepelnek. Leteszem a bögrém, és érzem, hogy szemem nehezebb lesz. Fel kéne álnom, be kéne mennem a szobámba, de egész esti ébrenlét megtette a hatását.
Épp, hogy lecsukom a szemem, már el is alszom.
Reggel edények csörömpölnek, ahogy egymáshoz ütődnek, ez kergeti el az álmot a szememből.
Egy percig elgondolkodok mièrt itt vagyok a szobám helyett, de megpillantom a kakaós bögrét, és egyből leesik a helyzet.
Feltápászkodok, és odamegyek a többiekhez. Mind az asztalnál ülnek. Mélyeket lélegzek, miközben leülök, és érzem, hogy minden szempár rámszegeződik.
- Mi van? -kérdezem. - Mit bámultok úgy?
Egy pillanatig még döbbenten merednek rám, majd megforgatom a szemem. Nem értem mi a franc ütött beléjük.
Marvel megtöri a csendet a nevetésével, de még mindig nem vágom mi történt. Inkább falatozom a kajám, majd szó nélkül felállok az asztaltól. Bemegyek a szobámba, és rá kell jönnöm a  csodálkozás okára. Valaki -Marvel- bajszot és összenőtt szemöldököt rajzolt nekem amíg aludtam. Kishíjján felsikoltok, de aztán türtőztetem magamat. Higy lehet valaki ennyire gyerekes?
Próbálom lemosni, nagyon nehezen sikerül. Fogalmam sincs mivel rajzolta. Annyira feldühìt, hogy kedvem lenne megfolytani.
Kimegyek, ezúttal kifogástalan ruhában, befonott hajjal, és tiszta arccal. A lifthez veszem az irányt, és lemegyek a Kiképzőközpontba.
Most egyedül vagyok, egyik Hivatásos sincsen lent, ìgy nyugodtan azt tehetem amit akarok. A késekhez megyek, és felveszek egy gyönyörű darabot, aminek markolatán indák futnak vègig. Végigsimítom, és megmozgatom a tenyeremben. Nem rajongok a késekért, de mindent gyakorolnom kell.
A fejem mellé emelem, és célzok, majd elengedem a kést.
Forgó mozdulatsor után egyenesen a bábú szélébe fúródik.
Elönt a méreg, nem tudom mi van velem.
Újabb kést fogok, és teljes erőből, összes izmom megfeszítésével a bábúnak vágom. Most sikerül a bábú közepén elhelyezkedő körbe dobnom.
Gúnyos, lassú tapsolás veszi kezdetèt mögöttem, kifújom a levegőmet, majd még egy késért nyúlok. Ezt is eldobom, egyáltalán nem foglalkozom a mögöttem álló alakkal, akiről még mindig nem tudom ki az.
Meg akarom mutatni mit tudok. Felveszek egy övet, ami a kések mellett hever, felcsatolom a derekamra, és késeket dugdozok az oldalába. Találomra szedem elő őket, aztán gyorsan a cél felé dobom őket. Hangosan csapódnak a célpont szívéhez. Végre hátranézek, de már senki sincs mögöttem. Mindegy, nekem így is megteszi, legalább magamnak bizonyítottam.
Az íjakhoz megyek, és felveszek egyet. Tegezt helyezek a hátamra, és találomra veszem el belőle a nyilakat, helyezem az íjra, majd célzok, és lövök. Újra és újra megismétlem a folyamatot, aztán egy őrült ötlet jut eszembe.
Megnézem az ehető növényeket, hiszen mi bajom lehet belőle?
Nem megy nagyon, szóval, inkább feladom. Időben megyek el onnan, és térek vissza az íjhoz, mert ebben a pillanatban, megérkeznek a szövetségeseim. A lift ajtaja hangtalanul kinyílnak, és odajönnek hozzám. Köszönünk egymásnak, majd ki-ki megy a saját dolgára. A Négyes lány, és a Körzettársa Will is megérkezik nemsokára, és csatlakoznak hozzám, miután tülságosan is szét vagyunk szóródva. Intek a többiekhez, hogy jöjjenek ide, mire mind körbe álljuk Willt, és a lányt.
- Ideje lenne bemutatkoznod - mondom egy kicsi éllel a hangomban, a tőlem telhető legellenségesebben. A lány szemén megcsillan a fény, és megint arra gondolok, mennyire nem hasonlítunk.
-  A nevem Fridericha. De nyugodtan szólítsatok csak Richanak. - mondja, látszik rajta, hogy púpok vagyunk a hátán. Önként úgy sem csatlakozott volna, szerintem Willt is csak azért ajánlotta fel, hogy legyen ok, amiért nemet mondunk neki. Csakhogy elfogadtuk a feltételèt. Tuti a mentora beszélte rá, mert így növelheti a túlélési esélyèt, de különös képpen nem érdekel.
- Itt senkit sem becézünk - horkan fel Cato. - Minek nézel bennünket? Barátoknak? - a lány megrázza a fejèt. Meg van szeppenve, de elvileg ő is Hivatásos...
És most csattanna egy pofon az arcomon. A szüleim utálták, ha kimondtam ezt a szót, amivel a többi Körzet gúnyol minket. Még a gondolatát is megtiltották, de talán dacból nem tettem eleget a kérésüknek. Mindig így neveztem magunkat, nem szégyeltem. Hisz azok voltunk. Nem tartottam gúnynak, inkább irigykedést vettem észre annak hangjában, aki kimondta ezt a szót.
A lány zavarban érzi magát, legalább is, erre a következtetésre jutok, ahogy körbe néz, ujjait ropogtatja, ruhájának szélét morzsolgatja.
- Mutasd meg mit tudsz - javasolja Marvel, mire a lány bólint.
A lány - akit kénytelen leszek mostantól a nevén nevezni - vagyis, Fridericha elmosolyodik, és a szigonyokhoz megy. Cselesen forgatja, majd egy bábú szívébe hajítja.
- Nem rossz - motyogja orra elè Cato, de hallani a szarkazmust a hangjából. Felnevetek, és küldök egy megvető pillantást Fridericha felé. Tudnál te ennél jobbat is kislány.. . A mai nap abból áll, hogy a gyengeségeinken dolgozunk, legalábbis, erre akarjuk fektetni a hangsúlyt. Azt senkinek sem kell gyakorolnia, ami már profi szinten megy neki, csak azt, ami nem igazán. Igazságszerint, semelyikünk sem akarja felfedni a gyengeségét, a végén még valaki kiszúrná, de kénytelenek vagyunk rá. Nekem ez az oly sokszor emlegetett közelharc, a kardok, és a fára mászás. Utóbbit nem tudom gyakorolni, ezen korábban kellett volna agyalni. A közelharcot utolsónak fogom gyakorolni, Cloveval. Vagy is, egyszerre gyakoroljuk, külön-külön. A kardozás Catonak nagyon jól megy, így ő addig máshova megy Marvellel. Négyen maradunk, Clove, Fridericha, Will és én, mindenki vesz egy-egy kardot, és hívunk oktatókat. Megmutatják az alapfelállásokat, és lendítéseket, majd mindenkihez áll egy oktató.

Felállok az első alaphelyzetbe - terpeszállás, ahol a jobb lábam előrébb van, mint a bal -, majd arcom elé emelem a gumikardot védve azt. Sosem szoktam elsőként lépni, mindig csak válaszolok a csapásra, amik érnek engem.
Az oktatónő, akit Jazminnak hívnak, kihasználja a helyzetem, és tatikázva előre lendíti a karjábn lévő gumikardot, én pedig kivédem a csapását. Megcsavarja a kezét, átpödül, és jön a következő lépés, a fejem felé sújt, de én időben emelem fel a kezemben lévő kardot, hogy a pengével ki tudjam takarni az fejem azon részét. Úgy gondoltam, most én fogok kezdeményekezni, így lendítettem a kezemmel, ám Jazmin kifeszíti a kardot a kezemből, ami pár méterre tőlem esik le a földre.
- Szeretnéd tudni a hibáidat? - kérezi, mire megrázom a fejem. Ahhoz nincs most hangulatom. Inkább odébb állok, és a közelharcot gyakorlom az oktatómmal. Egészen ebédig ezt csinálom, legtöbbször egyedül teszem ezeket, bár lehet jobb lenne, ha a többiekkel lennék. Kiismerhetném őket, hogy aztán ha ketten maradunk, könnyedén ki tudjam végezni őket. Ezt az ötletet, az ebéd szakítja félbe, de elhtározom, hogy miuán végeztem a kajával, ezt fogom csináni.
Will és Fridericha nem csatlakozik hozzánk, inkább egyedül eszik meg az ételt.
Én is választok magamnak valami szimpatikusat - egy tányér leves, meg sűltcsirke comb törtburgonyával - és leülök a szokásos asztalunkhoz. Clove jön mögöttem.
- Na, mi újság? Annyira más lettél az első naphoz képest - mondja.
- Nekem mondod? - kérdezem, és nevetés bukik fel a torkomon, de miután ő nem így reagál rá, inkább visszafogom magamat. A fiúk is csatlakoznak hozzánk, leülnek az sztalhoz, és elkezdik falatozni az ebédjüket. Mindenki valami könnyű ételt válsztott - Clove például csak egy almát eszik -, egyedül én vettem el levest és másodikat is. Beknalazom a levest, de a csirkéből csak csipegetek, és turkálom az ételt. Próbálom lepaszírozni a torkomon, de úgy érzem ha még egy falatot ennem kell elhányom magam.
A tisztelet, azért belőlem sem hiányzik, és míg Cashmere-t és Glosst simán faképnél hagyném, pontosan úgy, ahogy Marvelt is, de Clove és Cato kedvéért kivételt teszek. Próbálok felhozi valami témát, de minden kísérltem kudarcba fullad. Legnagyobb meglepetésemre, Marvel nem szól be, nem is méltat figyelemmel. Tegnap ilyenkor mennyire összevesztem vele!
Amikor kettesbe maradtam vele, kiosztottam, hogy még is mit képze magáról, és, hogy miért kell ennyire irritálónak lennie. Az volt a válasza, hogy én sem vagyok jobb társaaság, és bárkivel szívesebben töltené együtt ezeket a napokat, mint velem. Ez utóbbit én sem tagadhatom, meg is mondtam neki, hogy kölcsönös a helyzet és az ézés, de az volt rá a válasza, hogy "Teszek az érzéidre". Ennél a pontnál volt az, hogy faképnél hagytam.
Visszagondolva, borszasztóan viselkedtem, na, nem azért, amiért megbántottam Marvel - ha egyáltalán megbántottam -hanem azért, mert le se kellett volna állnom vele veszekedni. Legzívesebben megpofoztam volna, de tűrtőztette magamat, semmi kedvem nem volt még egy eligazíáshoz, és a bűntetéshez, amit emiatt kaptam volna.
Nem sokára mindenki befejezi az evést, kivisszük a tányérokat.
A délután inkább viccesen telik el, nem teszünk mást, viccelődünk, szivatjuk egymást. Mindenki önfeledten nevet, engem kivéve. Én minden sértést komolyan veszek, minden sértés elgondolkodtat. Sosem voltam ilyen, nem tudtam nevetni, sose, nyílván ez is a szülimnek köszönhető.